Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Zalabai Zsigmond: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”
Nemcsak ez a tawasz-allegória hangzik ennyire egybe (a szemlélettől és motívumoktól egész a szókincsbeli egyezésekig), hanem a következő — ezúttal nem tavaszi, hanem téli — kép is: Rajzol a fagy ablakra virágot, micsoda fura tulipánok, rózsák, szegjük, liliomok, ezüst levelek, szirmok, kacsok. (Dénes: Rajzol a fagy) Februári derűs napon csupa virág az ablakom. Fagy apónak üdvözlete, jég a szirma, a levele. Mesebeli szép bokréta! Van itt nyíló margaréta, kócos szegfű, pájrány, pálma, benne szunnyad a tél álma. (Verseghy: Jégvirág) Tovább kísértenek a frázisok [„árad az élet mosolya’’ — 9. 1.; a napsugár „kacag” — 11. l.J; a didaktikus nagyot- épp ezért semmit ) mondások: „Az anyukák ujja mutat / a boldogság jelé utat” — 21. 1., a nyelvi zavarok: (lásd a rímkényszer kiváltotta „ég a munka a kezén” sort — 24. 1.). Nem hiányzik a hamis idill sem: az iskolában a kislányok, kislegények szeme „boldog, tiszta fénnyel egymás felé csillog” /Vége a vakációnak]. Dénes — de nemcsak ő, hanem Petrik és Verseghy is — általában nem valós, hanem szépre-jóra mázolt mintagyerekeket rajzolnak, akiknek a feje köré már csak a glória hiányzik, hogy az isteni tökéletességig emelkedjenek. Mennyivel igazabb, emberibb ennél Veöres Sándor civakodó „Jeges Pác”-a és Tüzes Pác”-a, Nemes Nagy csúfolódni sem átalló vásott kölybe („Azt mondják, hogy Pisti jó, / csak bőg, mint a rádió.”) vagy éppenséggel Peitőfi szomszéd bácsi kertjét megdézsmáló rosszcsontja a Szeget szeggel című költeményben! A hibák mellett azonban Dénesnek erényei is vannak. Könnyed ritmikája, rímelése nemegy jó verset eredményezett (Tavaszi trilla, Gyöngyvirág stb.) A Kuktát a humor, a Gyapjas barit az egyszerű, de hangulatos megformálás, a Hová megyen kigyelmedet a párbeszédes forma és a ritmus, a Lekaszáltam rétecskémet című verset a népköltésre emlékeztető hangvétel, a Falu felett ül a dombot a jó megformálás a Tücsökhegedű átlagszínvonala fölé emeli. Megítélésünk szerint a köitet egyharmada — hatvan 'versből húsz egynéhány — sikerültnek mondható, s megüti azt a színvonalat, amit a különösen jól megírt Szerenád-részlet képvisel: „Kutykurutty, brekeke, / gyere ki, meg gyere be, / gyere be, meg gyere ki, / ugráljon, ki szereti. I Be a tóba, ki a tóból, / béka ért a békaszóból, / kutykurutty, brekeke, / ha kint vagy hát gyere be!” Tóth Elemér, a Csillagrózsa szerzője azok közé a lírikusok közé tartozik, akinek gondolkodása és érzésvilága frissen és természetesen őrzi ia gyermekit, azt a szemléletmódot, melynek birtokában sikeresen kerüli el gyermekvers-költőink legnagyobb hibáját: azt a sematikus és lélektelen világlátást, .amely a dolgokat csak leírni képes, a bennük és mögöttük rejlő hangulat- és érzelemgazdagság megragadása nélkül. Dénes és Verseghy kapcsán ezt a feltűnő szemléleti és nyelvi hasonlóságot produkáló sematizmust ugyan már érintettük, de nem érdektelen még egyszer visszatérnünk hozzá. Nézzük meg — ezúttal négy költő viszonylatában —, mit tudunk meg pl. a szélről. Elszabadult szélparipa tajtékozva vágtat, az útjában majd eltipor minden fát és házat. Nekiront a házfödélnek, ablaknak, ajtónak, s megtorpan az eresz alatt, hol jégcsapok lógnak. Megzörgeti az ablakot iszonyú haraggal, megleli a kis hézagot, s azon át benyargal. Mérgelődve toporzékol, indulattól űzve, vadul nekirugaszkodik, s belefúj a tűzbe ... (Verseghy: Fagyos szél)
