Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Zalabai Zsigmond: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”

fölcsap cirkuszosnak, viszontagságos utazás során tengerre kerül és hajótörést szenved, Afrikába jut a bennszülöttek közé, ott terményrabló tevéket ejt csapdába furfangos módon, némi szerencsével foglyul ejti zsivány gazdáikat is, majd az állatok királyaként ártalmatlenná teszi a kegyetlenkedő zsoldos hadsereget. De bármily magasra vitte is föl az isten a dolgát, Afrikában is hazagondol, s egy gólya barátját „meglovagolva” végül is hazatér Duna menti kis falujába. E változatos cselekmény mellett szerencsés a történések színhelyének OTTHON—VILÁG kettőssége is. Az utóbbi a gyermek számára a titkot, az ismeretlen életet, a távol vízióját, a kalandot és a mesét jelenti. Ebben nincs is hiány: a 2—11. ének lényegében epizódsorozat, melynek struktúrájában — a feszültséget, az érdeklődést fokozandó — bizonyos gradáció érvényesül. Karcsi kezdetben naiv, butácska és mosolyra derítő figura (a Dunáha vezeti a kiscsi- béket, kétszer is elveszik stb.), aki csak sajnálatot és rokonszenvet ébreszt; az epizódok befejező énekeiben azonban jelleme már kiteljesedik, s talpraesett, agyafúrt, tehát imponáló „hőssé”, az állatok királyává emelkedik. Összegezve: Simkó alkotásában jónak találjuk a fordulatos cselekményt, a dinamikus kompozíciót és a kiteljesedő jellemzést.

A fenti három értékelési szempont az epika kritériumaiból adódik. Simkó Tibor műve azonban verses mese. Hogyan bíráljuk el, ha a költészet felől közelítjük meg? Nyelve — néhány pongyolaságtól eltekintve24 — általában pontos, képzavarok nem éktelenítik, de — ez minden. A ritmus- és rímhasználat önmagában még kevés a köl- tőiséghez, s az egy két sikerült szójátékon kívül (pl. Krokod Ilus) a Karcsi Kacsában jóformán nem találunk olyan stíluseszközt, olyan átgyermekesített kifejezést, amely a gyermekvers leglényegesebb komponensére, a nyelvezetre terelné a figyelmet.

Petrik József köitetét a terjengösség, az ömleszteítség és a színvonalengedmény miatt marasztaltuk el. Ugyanezek a kifogásaink Dénes György Tücsökhegedűjével kapcsolatban is. Verseiben — különösen a leíró költeményekben —, kevés az eredeti megfigyelés, Dénes a felnőtt gondolkodás és világlátás közhelyeit ismételgeti, igyekezve rit- mussal-rímmel álcázni azokat. Költeményei nagy részében sematikusan nyúl a különben is agyonverselt témákhoz; nem fedez föl semmi újat, egy eleve adott, ennélfogva már erőtlen képzetkörben mozog. Verseghy is, ő is megdöbbentő hasonlósággal ábrázolnak egy-egy jelenséget. Lássunk két példát:

Tavasztündér habruhában aranysugár fátyoléban táncol, libben könnyeden, kényesen és fényesen, topánkája színezüst, a haja meg aranyfüst.

Napsugár kisasszony felébredt álmából, ásított s kiszökkent színarany ágyából, csendesen suhanva bejött a szobába, aranyszálakat szőtt a függöny fodrába.

A nagy tükör lapján fürgén táncolt, járta, majd nagyot kacagva illant a határba.

Hegyen, völgyön átszalad, táncol a tar fák alatt, és íme, csudák csudája, rügyet pattant nyírfa ága, a föld sziva nagyot dobban tündér járta márciusban.

(Dénes: Március)

(...)

A kicsi ibolya kíváncsian nézte, hogy táncol, s jókedvűn fut a selymes rétre. Vidáman, pajzánul a sok kopár fűzfát sorra csókolgatta. Csókja nyomán barkák buggyantak az ágon, puhák, selymes-lágyak hamvas üdék, mint apró gyerekszájak.

(Verseghy: Napsugár kisasszony)

24 „Aki lopástervet főz meg, / a levét megissza“ (46. 1.). A magyar általában „tervet forral“, nem pedig „tervet főz". .Kigondol’ értelemben használatos ugyan a „főz” is, de nem a meg, hanem a ki igekötővel. Nem szerencsés az állandósult szókapcsolatok megzavarása sem: a „földbe nő a lába“ (12. 1.) helyébe inkább a „földbe gyökerezik...“ forma kívánkozik. A „léc“ szó „lecek“ többes száma nyelvjárási sajátság; használatát semmi sem indokolja.