Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - FIGYELŐ - Varga Imre: Csapiár Vilmos történeteihez

jának megegyezése szembeszökő. Az önkifejezésnek és önrealizációnak ez a szándéka lelepleződik a Gyülekezet című novellában, de legjobban a Két nap egyéniségről meditáló részleteiben.

De térjünk vissza a Kételkedés útjaihoz! Annál is inkább, mert még van róla mit írni. Egyik-másik mondatát kedvem volna lekottázni. Például: „Zökken a parti zaj”. Vagy:

. . .„elinduljon legfölül egy kőcsipkecsöpp” ... Vagy a 67. oldaltól egy mondat: „Verdes a szél, sípol, vijjog, surrog a szél!”. A stíluserények között tartom számon az élőbeszéd közvetlenségét, hajlékonyságát követő nyelvezetet, s az „aszfaltvirágok”, jassz-kifejezé- sek beépítését az írásokba. (Bármennyire berzenkednek is ez ellen a hivatalos nyelvészek és stiliszták!) A szándékoltan irodalmiatlan stílus még a filozofáló vagy meditatív részeknek is érdekes ízt ad, s az élőbeszéd oldottságához mérhető. (Jól megfigyelhető ez a Két napban több helyütt is.)

A Kételkedés útjainak hőse(i) nem habzsolják, élik olyan eksztatikusán az életet, mint Kerouac Dean-je vagy Salje. Ha el tudunk képzelni egy Kerouac-hőst Grillet világában vagy fordítva Grillet hősét (v. hőseit) Kerouacéban, talán ekkor értjük meg legjobban Sebestyént és a többieket. (Persze nincs szó közvetlen hatásokról, átvételekről. )

Az Amit ma megteszel bekezdését olvasva (a telefonáló hölgy) Salinger jut eszünkbe. A Bolond című írás számtalanszor feldolgozott témát (alakot) vesz alapul, de a balladaszerű vágások, az ingerlő fény-árnyék technika egyéniesíti, csaplárosítja az elbeszélést. A Régi óra halkan jár, belsejében táncospár című írás kedves ötletgyűjtemény, írója a magyar próza járatlanabb vidékeire kirándul. Az olvasó Carrol-ra, Gulácsyra a festő-íróra vagy a szürrealistákra gondol mint elődökre s jólesik ízlelgetni a nyelvi leleményeket: megcsodálja a szolgálatkész, ám kissé bohó pirinyókákat, előre köszön a bácsikacskáknak, megszereti a kakcintokat és az ejtőernyővirágot. És ámulva szemléli a meseszoba berendezését: A Papa karosszékét, amely „harisnyakőrisből készült, tunk- lakkal fényezték, kígyózuzalékból készült sötétzöld kotronnyal vonták be.” „Nem is volt más a szobában, csak egy száradt rágógumitömbből kifaragott mentolszagú fehér asztal két zöld bogáncsfa székkel, egy rádiónak nevezett kalitka, amibe nem lehetett belátni, és amiben időnként furcsa hangú madarak csiripeltek, máskor meg dühös kapa- rászmányok mocorogtak. Aztán két trolibusz színű fekvény meg egy fekete szekrény- ség ...” S nézzük csak a szobanövényeket: zöldellnek az aszpalámenek, a filogónia-bok- rok, a leánduszok, és a kakcintok, „amik ebéd után nagyon szerettek volna virágba borulni, de csak ritkán sikerült nekik.”

A Különleges íz a jéghideg erőteljes novella: egy halála után továbbélő kishivatamok hányattatásairól szól. De találunk éppenséggel ebben a könyvben kevésbé sikerült írásokat is, ilyen a Nanenáné vagy a Hídépítők.

A novellák elemzésével-ismertetésével, ha közvetve is már sokmindent elmondtam a Két napról. Ez a kisregény igényel néhány külön sort. A Két nap különbözik a Lovagkor novelláitól, az eltérést az intellektuálisabb környezet, a \jiszonylag állandó helyszín hozza magával. A könyv előszó-szerű bevezetésében Csapiár megpróbálja körvonalazni az író feladatait és lehetőségeit, ars prozaicát ír: „Én (ezt jobb mindjárt tisztázni) a magam hasznára fogtam neki ennek a történetnek. (Ha' egyáltalán lehet itt majd történetről beszélni.) Nem vagyok író. Ha most azt is kijelenteném, hogy nem akarok író lenni, hazudnék, legalábbis olyan határozottan mondanék ki egy pillanatig akár őszintének érzett gondolatot, hogy az már teljesen ugyanaz volna, mintha hazudnék. És különben az a helyzet, hogy nem is lehetek író. Mivel nem tudok semmi vigasztalót írni, olyasmiket, amikben az embereknek öröme telik. Ne értsenek félre! Ezzel nem azt akarom irondani, hogy maguknak csak örömökről írhatnak. Egészen másról van szó. Arról, hogy valanvt mondani, bizonyos eligazításokat adni — ez a legkevesebb, amit az ember egy írótól elvárhat. Én viszont erre nem vagyok képes. A napnál is világosabban kiderül ez abból, hogy — amint látni fogják — a saját legszemélyesebb ügyeimben sem igazodom el. Éppen ezért van szükségem az írásra.” Ezek a narrátor (főhős) szavai. Ezek az író szavai. Itt tehát nincsenek szereplők és nincs író. Illetve nehéz megmondani, hol végződik a valóság s hol kezdődik a kitaláció. Valamiféle szubjektív mitológia születésének vagyunk szemtanúi, erre mutat (mint föntebb megjegyeztem) az a tény, hogy több személy átkerül a novelláskötetből a Két napba.

Legüdvösebb lesz talán Csapiár kisregényét lélektani pikareszknek nevezni. A kisregény nyilvánvaló parodizáló szándékkal íródott (hogy pontosak legyünk: azzal is) erre