Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
A szemem. Fények viliódznak. Az ismeretlen nem veszi le rólam tekintetét. Megöl a szemével. — ... valami készül! — suttogja. Forr ia Pilvax! Velem Vasvári, Jókai. — Csak megfontoltan! Lassan járj, tovább érsz! — óvatoskodik az utóbbi. — Most sincs igazad. Elérkezett a pillanat. Minden tétovázás csak nekünk árthat... Micsoda nap van ma? — Szerda — feleli Vasvári. — Szerencsés nap — mondám —, szerdán házasodtam meg! Fiatalember ront a kávéházba. Alig jut levegőhöz, de azért boldogan fújja: — Uraim! Most jöttem hajóval Pozsonyból. Tegnap Becsben kiütött a forradalom... a nép barikádokat emel és fegyverkezik! Tiszta belső erő feszit. Egyetlen mozdulattal az asztalon vagyok. — A forradalom förgetege már itt zúg a szomszédban. Es mi tétovázunk? Nem! Cse- ledni fogunk! — Egyszerűnek és világosnak láttál mindent. Erezted a pillanat erejét — mondja a költő. — Szemmel tartani — sziszegi az ismeretlen. — A szemefényére sem vigyáz, őrnagy? — csodálkozik az orvos. Hangorkán: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk... rabok tovább nem leszünk ..Hányian lehetnek a téren? Kiemelkedek a keménykalapos fejek és az esernyők közül. Forró tüzemet az eső sem olthatja. — Emlékszel, hogy ragyogott mindenki szeme? — szól a költő. Szavalom: — Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! — A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk. E refrént dörgő ajkak, örömtől sugárzó szemek követik. És ballom az esküit, egyszer, kétszer, háromszor . .. — Azt hitted, hogy a forradalmi pillanat gyönyörűsége meghozza a rég óhajtott szabadságot!... — mondja a költő. Zúg a tömeg. Zászlók a Nemzetiben. Egressy tombol. Szól a Marseillaise. — Akkor ez valóban a nemzet dala volt. Szavalták, megzenésítették, énekelték mindenütt. Egy vers egybesimított egy országot. De mennyi időre? — kérdi a költő, és nem felel. Egy kirakat. Ott a képem is, egy dátum és három sző: 1848. március 15. Szabadság, egyenlőség, testvériség. — Ugye, milyen egyszerű volt minden? Elmosódott fénykarikák ugrálnak előttem. Színek. Fehérek, feketék, sárgák, pirosak, zöldek. — Könnyen elveszíthette volna a szemevilágát! — morog az orvos, mialialtt forgatja szempillámat. — Nem kereste volna senki. Vasvári: „Mások éreznek, sejdítenek, gyanítanak: te beszélni és írni mersz, s azért imádjuk mi benned a lélekfüggetlenség félistenét. Te a népet karoltad fel...” Az újságban látom e sorokat. Az íróasztalomnál ülök és olvasok. Könyvek, papírlapok, Béranger-mellszobor. Az ismeretlen feketekalapos, sötétruhás úr megint itt van. Szórakozottan olvasgat egy másik újságot:
