Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
— Ne emissarius kalandorokat és democratákat hallgassunk, hanem nézzünk a tapasztalásra ... Pokolba, pokolba! minden március 15-i históriával!... Az izgatók... Zerffi, Petőfi, Török ... előbb-késóbb hurokra kerülnek ... Júlia lép a szobába. — Sándor, miért nem voltál az ebédért? — Mert pénz nélkül nem adnak. — Nincs pénzünk? — Ahogy mondod. — ... és mit jogunk enni? — Csak előkerül valami?!... Vagy mi lenne, ha megpróbálnál főzni valamit? — Valóban? ... Hát mi vagyok én itt, szakácsnő? Cseppet sem cinikus vagy ideges a feleségem. Ű ezt így érzi. És igaza van. Többre hivatott ez a gyermek. — Az nem. — Köszönöm ... Valóban nagyra tartasz! — Csak nem akarsz veszekedni? — Nem, de azért már csinálhatnál valamit. Mindenki keres valamirevaló állást magának, és te? — Nekem nem az a dolgom, hogy belehízzak egy hivatali székbe. — Hát mt? — Például lepuffantani a királyt, ha hozzánk menekülne, hogy díszpolgáraink sorba nyalják a seggét! — Akkor csak szaladj! — ezzel sarkon fordul, becsapja az ajtót, és a zárban elfordítja a kulcsot. Szobafogságra ítélt. — És élvezd a nagy szabadságodat! — kiáltja át a nagyobb nyomaték kedvéért. Az asztalomon A királyokhoz című vers befejezetlen kézirata. Leülök... A bejárati ajtón csengetés. Köszönések. Az egyik hang Jókaié, a másik Tompáé: — Mi van a Sándorral, hogy ma még ki sem dugta az orrát a szobából? Az ajtóban megcsikordul .a kulcs. „Kerestem néhányszor, hol van? kérdém; a tanácsban, a válaszmányban, a bizottmányban, mondják.. — Tessék beljebb — szól Júlia. Kinyitom az ajtót. — ... és azalatt a felesége itthon dugdossa! — Ne gyulladj be, még nem a rendőrség jött! — szellemeskedett Jókai. Tompának kezet nyújtok. — Na, hozott ördög, te vaddisznó! Végre, hogy kidugod az orrodat a borospincéből ... — majd pipára gyújtok. Jókai kalappal feszeng, hellyel kínálom őket. — Már csak megnézem a régi cimborát, ha így fölvitte isten a sorsát! Meg aztán, hogy csakugyan haragszol-e rám? — De mennyire! — Vagy nem bírod el a becsületes kritikát? — Fontosabb most a dolgunk, pajtás! — egymás után mérem ki a szobámban a négy lépést. — Látom, hogy nem lehet veletek bírni. Az egész város felbolydult. .. Aztán kaptál már legalább valami hivatalt? — Azt várhatod, mint a cinkotaí bakter az angol koronát! — Azért csak megpályázol valamit?! — Majd ha az éhhálál fenyegeti a családomat... de akkor sem vállalnék fel egyéb hivatalt, csak a hadügyminiszterséget. Tompa erre akkorát nyerít, hogy majd leesik a székről. Ettől kezdve nincs számomra a szobában. — Móric, te meg mit ülsz itt, mint a színházi zsöllyében? — főideje nem láttátok egymást... gondoltam, jó lesz, ha kicsit összemelegedtek! — feleli. — Hát ez sikerült, mondhatom — és mondja is Tompa.
