Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - FIGYELŐ - Varga Imre: Csapiár Vilmos történeteihez

seitől, szóval az önmagam ásta verembe zuhantam, s beszéltem, hadartam, mindenfélét, ami csak eszembe jutott. Történeteket eszeltem ki, s úgy adtam őket elő, mintha mindez a valóságban is megesett volna, s ami aztán mindent betetőzött azt mondtam, hogy szabad óráimban Goethét fordítok, holott az a szomorú igazság, hogy egy megveszekedett mondatot se tudok kinyögni németül. Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, hogy megmutassam, mire kényszeríti az olvasót egy váratlan (miről-szől-ez-a- könyv?-forma) kérdés például egy Csaplár-kötetről, s mindaz kitör belőle, amit csak azután akart elmodani. S bizonyára kivédtem a fenti storyval a szokatlan bevezetőt is.

Ahhoz, hogy a Két nap (bocsánat a megkurtított címért!) világát megértsük, kell szólnom a Lovagkor című novella- és elbeszélésgyűjteményről. Rossz szokásom szerint idézettel kezdem: „... a komponálótechnika mesévé alakítja át az életrajzot, vagyis dialektikusán értelmesített elbeszéléssé” — írja Oszip Mandelstam az Élmények és gondolatok című gyűjtemény 167. oldalán. Az idézett töredéket különben A regény pusztulása felcímet viselő cikkből ollóztam ki, s ez a pusztulás Mandelstam szerint akár tetszik, akár nem, bekövetkezik, ugyanis a személyiség történelmi szerepe a napoleoni időktől nagyot csökkent (Tolsztoj és Stendal után tehát nincs igazi regény), s másrészt a mai történet elvesztette a mesét, illetve a térben-időben cselekvő személyiséget s a lélektani motiváció is nyilván ennek a pusztulásnak a tünete, tehát semmi sem képes kimozdítani a regényt a kátyúból. (S nem egészen fél évszázad múlva M. Bútornak is hasonló aggályai támadtak, azzal az eltéréssel, hogy ő vészkijáratot is talál: ha meghalt és elavult a régi regény, emeljük trónra az „új regényt”!)

A Lovagkor legterjedelmesebb írása a Kételkedés útjai. Nagyot markoló mű, narrátor-hőse az eltűnt idő nyomában jár. Sző van ebben az írásban egy több ismeretlenes történetről, amelyet a szereplők egyike sem tud megoldani, bár Tokás szerint „Ha egy történetnek nincs megoldása, akkor el kell lopni a történetben szereplő filozófus pénzét. Világos, nem.”

De érdemes lesz idézni végre magát a történetet:

„Lakott a folyó egyik partján egy lány, akinek a szerelmese valahogy átkerült a túlsó partra. Egy nap már nagyon akarta látni a fiút, elhatározta tehát, hogy meglátogatja. Felkerekedett, és ment, míg el nem érte a révész ladikját. Hiába. A révész nem akarta ingyen átvinni a folyón, a lánynak pedig nem volt semmije azon az egyetlen ruhán kívül, amit magán viselt. Mit tegyen? Tudta, hogy a túlsó parton, mindjárt a rév fölött, erőd áll, ahonnan a várbeliek szemmel tartják a környéket. Arra egyelőre csak rettegve mert gondolni, hogy mi történne, ha meztelenül érkezne át.

Elment tanácsért egy filozófushoz, aki nem messze lakott a folyótól. Az próbálta meggyőzni okos érvekkel, hogy mivel nem lehet, nem kell átmennie a túlsó partra. Figyelmeztette a lányt, hogy az emberek gonoszsága határtalan, nagyon vigyáznia kell. De miután a lány makacsul kitartott elhatározása mellett, rosszalló szavak kíséretében, elbocsátotta.

A lány visszament a révészhez és egyetlen ruháját felajánlotta neki fizetségül. így a révész át is vitte.

A másik parton egy ismeretlen férfival találkozott, aki megtudván, mi járatban van, azonnal megígérte, hogy szerez ruhát. Felvilágosította a vidék minden veszélyéről, különösen az erődbeli katonaság erejét festette le részletesen.”

Az ismeretlen tehát ruhát szerzett a lánynak, s cserébe a lány szüzességét kérte. A lánynak más választása nem lévén megtette, amit kértek tőle. De mikorra odaért á fiúlioz, az már mindent tudott róla, s bezárta előtte az ajtót.

Megoldás-e — amint azt Tokás javasolja —, ha a lány ellopja a filozófus pénzét. A történetet feladó tanár szerint ez nem érvényes.

„Hülye történet volt” — mondják a többiek és eszik a lopott sonkát s lopott bort isznak rá. Tokás néhány sorral azután, hogy a filozófus pénzének elemeléséről beszél fűárusoknak nevezi a társaság (galeri) tagjait, akik réten árulják a portékájukat. S a réten való fűárusítás szerintem ugyanolyan értelmetlen cselekvés, mint a zabhegyezés.

Érdekli-e, érdekelheti-e az olvasót a fűárusok története? Van-e valami felfigyeltető, érdekes rajtuk, azon kívül, hogy füvet árulnak? Din, Sebestyén, Ákos, Tokás, Tenyér s a többiek közül néhányan átkerülnek a Két napba is. S átkerül gondolkodásuk, jellemük. S ha van is a hősöknek külön véleménye, egymástól elütő egyénisege, valamiképp mindegyikük Csapiár inkarnációja. A történetek szereplőinek és az író önvaló