Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok

— Pedig ha a feje tetejére áll, akkor is Júlia lesz a feleségem és senki más! és addig el nem megyek, amíg őt meg nem láthatom.

Kemény marokra fogva kicsi karját elém löki őt. Júlia kisírt szemeibe nézek:

— Juliskám, gyere velem.

Alig észrevehetően nemet int a fejével, és Szendrey máris visszazárja szobájába.

— Utoljára! — Egyedül maradok. Elfogy minden erőm.

A kommentátor hangja: Nem sokáig marad egyedül. 1847. szeptember 8-án házasságot köt Szendrey Júliával.

Hófehér vánkoson Júlia barna fejecskéje. A nyaka, szája, szeme, karja, válla kezem állomásai.

— Petőfi úr! Nem hideg a kezem? — kérdi tőlem alig hallhatóan.

—Nem ... Petőfiné asszony ...

A mosolya mintha ízlelgetné, ismételgetné a furcsa szavakat: „Petőfiné asszony!” Az ablakon keresztül messzire látni.

— Vége a szeptembernek!

Csend. Sokáig nem szól senki, s én mégis furcsa beszélgetünket hallom homlokom mögött; régi fákat, virágokat, arcokat, mosolyokat látok, élettelennek. Bennem szól a vers, az arcom nem mozdul, Júlia a tekinitetével és a hangjával simogat.

— Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt,

De látod, amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérei tetőt.

— Hát ez az én férjem ...

— Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyül már,

A tél dere már me güt é fejemet.

... ez az orr, ez a bajusz, ez a száj, az enyém ...

Egy feketekalapos úr int felém. Mintha hívna. Katicabogár indul útnak. Mezítelen női test a vízen. Gyászruhás öregek.

— Elhull a virág, eliramlik az élet...

Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

— Milyen furcsa a lelkem

— Hát nem vagyok különös?! — ezt hallom pici, energikus szájából.

— Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

— ... végtelen boldogság!... végtelen bánat... — suttogja feleségem.

— Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,... — a hang elúszik.

A kommentátor hangja: Három év nem telik el, és Petőfinéból Horváthné lesz ... Visszaúszik a hangom:

— ... Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könnyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hívedet...

Mennydörgés?

Minden felborul bennem. A hangok egymást cibálják: lópaták, kiabálások, zene, óraketyegés.

16 óra 59 perc.

Az orvos áll mellettem.

— Mi baj, őrnagy?

— Potomság! Valami a szemembe mászott.

— Éppen, mikor a legjobban kellene látnia. Ügy tűnik amott azon a dombon... ott valami készül!