Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok

.. lehet magából költő is!” — hallom újra Kuthy hangját, majd egy más hangot, máshonnan.

— Halljuk a költőt! Szóljon Petőfi!!

Ragyogóan megterített asztalt ülünk körül. Mindenki elegáns, én is feketében. Pohárköszöntőre unszolnak.

— Kellett nekem a borról írni? Ezek azt hiszik, mást nem is tudok — súgom Vallóinak, majd felállók, s könnyedén kezdem a produkciót:

— Hányadik már a pohár? ... csak Ötödik?

Teremt’ugyse! becsülettel Működik.

Máskor megje-jelelek kétannyinak.

S lábaim most már öttől is inganak.

Ing a lábam, a nyelvem meg Elakad —

Torkom a therpomyléi Szorulat,

Ledionas, a bor, mely lecsepege,

Gondolatim ... Sex ... Rex ... Xerxes serege.

Sehogy sem t’om kifejezni Magamat —

Azt hiszitek, hogy talán a Bor miatt?

Ne higgyétek, édes atyámfiai,

Nekem a bor nem szokott megártani. —

A közönség jól szórakozik. Kacarásznak, közbeszólnak, összesúgnak. Az egyik szalonköltő, amint vágyiakozó szemű hölgyszomszédjához hajol, mintha ezt mondaná: .„Éhenkórász”. Aztán rám néz, és negédesen szemembe mosolyog.

— Nekem a bor hogymikép is Ártana?

Hát hiába voltam volna Katona?

Merev gúnymosoly a soproni káplár arcán.

— Ügy biz aki fölmarkolta, katona — mégpedig bakancsos voltam valaha.

Zöld hajtókás, sárga pitykés Közlegény ...

Egész a közlegénységig

fölvivém! *

Jó bakancsom, hogy hamar lerúghatám;

Még idővel degradáltak volna tán.

A hangom a nevetésükkel, egy halk zongorával, a csillárral, női keblekkel, részegítő kéjpillantásokkal és más emlékképekkel ütközik.

— ... Eh, de én itt egyre-másra,

Mint malom,

Csak darálok, csak darálok,

S szomjazom.

Adjatok bort! a malom jól nem megyen:

Hogyha nincs nedv, ami hajtsa bőviben.