Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra ... — Különös ismertetőjele, fedetlen nyak, kihajtott inggallér. — S ott hagyjanak engem összetiporva. — A költő élettelen. Öltözködése a német divat szerint. — Lövés. A költő elvágódik. — Nem! — ordítanám, de hang nem hagyja el torkomat. Vagy csak én nem hallom? Az élettelen költő a karjaimba esett. Saját holttestemet látom? Ojabb lövés dördül. — Ne! — hallom az anyám hangját, s már látom is, amint kis kutyájával megjelenik a semmiből, és aggódó, fájdalmas-sötét szemeivel a megmentésemre fut. — Három évvel ezelőtt, amikor ezt leírtad, akkor tudtad, hol a helyed? — A költő ismét úgy áll előttem, mint amikor megjelent. — Hogyan kerültél ide, kisfiam? — fordulok az anyám hangja felé. A költő égészen a fülemig közelit: — Határozz végre! Visszamész a tartalékhoz? Félrevonulsz? _ — Nem tudom — felelem az anyámnak és a költőnek is egyszerre. — Maradhattál volna az apáddal ___Az emberek is hasznodat vehették volna... Egy j ó mészárosra mindig szükségük van ... — Nem tudod? Mindig nagyon is jól tudtad! — ágál a költő. — Igen ... — Mit keresel itt, ezek között a komédiások között? — aggódik az anyám. A költő már ingerült: — Senki sem figyel rád. Azt sem tudják, ki vagy! — Gyere haza, fiam — mondja sírva az anyám. — Nos? — üvölti a költő. — Pozsonyba kell mennem... — S már nem is látom őket. Meghitt pozsonyi utcák. Egy hintó. Hölgyek. Borospincék. Az egyik kávéház. Üszkös, sovány arccal, rongyos ruhában nyitom az ajtaját. Szivarfüst és sült kolbász szaga csavarja az orromat. Gondtalan hölgyek és urak nevetgélnek. Egy dagadt fej kolbásszal tömi magát. Az ismeretlen úr ott ül a közelében! Létezik ez a viaszfehér arc egyáltalán, vagy csak én látom? Észrevesz, de úgy tesz, mintha rám se hederítene. A kommentátor hangja: 1843-at írunk. Az országgyűlés ülésezik, nagy itt a nyüzsgés, a színház kecsegtető lehetőségeket ígér, itt vannak a literátorok, a művészek — Még hallom az anyám hangját is. „Várunk, fiam.’’ Az ismeretlen mintha csak szórakozottságból mondaná valakinek: — Éhes, de csak a szivarfüstöt nyeli, s az üres zsebébe nyúl. Az egyik társaságból felismer egy régi cimbora. Nagy örömmel üdvözöl. — Uraim! Tudják-e, kit mutathatok be önöknek? Közömbös, lenéző tekintetek fogadnak. Senki sem lepődik meg, néhányan átnéznek rajtam. — Hát ez az a „borozgató” ifjú! — ... a Petrovits? — kérdi Vahot. — Petőfi vagyok! — mondom a kéznyújitásra. „Milyen magabiztosan mondja, ugyanakkor ez a tizenegyedik »művészneve«: Örömfiy Vidor, Rónai, Dalma, Sólyom, Lánc, Borostyán, Sió, Homonni, Pönögei-Kis Pál, Lator György... Most éppen Petőfi! Kérem, mindez e szánalmas csavargó — Petrovits.” — mormogja szinte magának az ismeretlen, míg Kuthy Lajos leereszkedően bájolog: — Ö igen, figyelem próbálkozásait. Örülök, hogy van szerencsém... — Hogy ilyen szegény ördöghöz van szerencséje? Válaszomra kissé megfagynak a műmosolyok, végülis Kuthy csak ennyit tud mondani: — Hát... azért még lehet magából költő is ... S én a költőt hallom: „Petőfi lettél. Most mennyivel nehezebb Petőfinek maradnod!”
