Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok

Egyedül maradok. Mozdulatlanul.

„Hol van hát az én helyem?”

Megdörzsölöm a szemeimet. Látok egyáltalán? Váratlanul egy hang szólal meg bennem, halkan, erőszakosan, kellemetlenül.

„Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!"

És már magam előtt látom a költőt, aki én vagyok? Ez az alak pontosan úgy néz ki, mint én Barabás grafikáján, kokárdával, nemzetőri díszben, hősi tekiitettel. Ö mondja a verset. Mellette, mögötte a nagy szemű, suttogó hangú ismeretlen. Ű mintha kihallgatna és ítéletet mondana. Mindketten, minduntalan a szemembe néznek. Szédülök, de azért tisztán hallom minden szavukat.

— Petőfi Sándor, született 1823 január elsején?! — kérdi ingerülten az ismeretlen.

— Igen — mondom önkéntelenül.

Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág; — vési homlokomra a szavakat a költő.

— Apja Petrovits István, mészáros, anyja Hrúz Mária? — vallat az ismeretlen.

— Igen — felelem.

— Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott üres szobában áll.

— Nős, egy gyermek atyja.

Kihasználják egymás lélegzetvételnyi szüneteit és azalatt felém záporozzák szavaikat.

Bem aroa is felvillan. Talán azt mondja: „Maga mit keres itt?” A költő:

— Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily halált adj énnekem!

Legyek fa, melyen villám jut keresztül,

Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;

Legyek köszirt, mit hegyről a völgybe Eget földet rázó mennydörgés dönt le... —

— Korábban költő — szinfte vádként mondja az ismeretlen keménykalapos.

Most meg a káplár feje ordítja hangtalanul: „Ki vagy te, mi?”

Az ismeretlen sorolja:

— Izgága rendbontó, republikánus, felelőtlen kalandor!

— Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal Es a zászlókon eme szent jelszóval:

„Világszabadság!””

— Költeményei: Világgyűlölet, 1846; Véres napokról álmodom ... 1846; A nép nevében, 1847; Akasszátok föl a királyokat, 1848; Tiszteljétek a közkatonákat, 1848 — pattog az ismeretlen hangja.

A soproni káplár. És újra a költő:

S ezt elharsogják,

Elharsogják kelettől nyugatig,

S a zsarnokság velők megütközik:

Ott essem el én,

A harc mezején ...

— A fennálló rend teljes felfordulását jósolja. — Az ismeretlen úr szemei már tüzelnek, de a hangjában, arcában nincs indulat, csak a börtönök és a halál hidegsége.

— Igen — mondom, de máris a költő tépi az idegeimet.

— Ott folyjon az ifjúi vér ki szívembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyúdörej,

S holttestemen át