Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
„Kilenc ... tíz ... tizenegy .. Aztán német vezényszavak, kiabálás, menetelés, ütések. Valamikori hangomat hallom: „Nehéz nekem már a bocskor, Könnyű nekem már az ostor, Csizmát húzok a lábamra, Kardot fogok a markomba. Muzsika szól, verbuválnak, Fölcsapok én katonának, hahaha!” A kommentátor hangja: „16 éves korában érezte először a káplári tisztség „tekintélyét.” — Hát mit gondolsz, te tintanyaló? Kellett neked Liszt Ferenc? Kellett neked hangversenyre szökni? Azt itt is hallhatsz! Ide figyelj! — még most is érzem az ütéseit. — Hát mit gondolsz, ki vagy te? Mindjárt kiderül... tizenkilenc ... húsz ... huszonegy ... „És az embert hogy szeretik! Visszaviszik, ha elszökik, És azalatt, míg vesszőzik, ____________________ S étál vagy fut, ahogy tetszik. Muzsika szól, verbuválnak, csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!” —... huszonnégy ... huszonöt! Alig tudtam kiegyenesedni. Hogy tetszett ez a káplárnak! — No... és most, Petrovits, köszönd meg a jónevelést! — Nyújtja a kezét. Elfogadom, megszorítom és a szemébe vicsorítok. — Hálás köszönettel... őrnagy úr! Erre lendül a káplári kéz. Akárcsak az imént. Mikor is? Egy másodperce? Vagy tíz perce? Az óraketyegés. 16 óra 50 perc. Mozdulnék. Az ismeretlen, hideg szempár valahonnan súgja: —Az arca nem különös. Csontos áll, néhánynapos szakáll, vékonyka bajusz, rendetlen, bozontos hajzat. Ha nem látnánk átható, rendkívül szuggesztív tekintetét, jelentéktelennek tűnhetne. Vászonkabátja esetlenül lóg csapott vállán, beesett arca kormos. Nem mozdul, mintha valaki közeledtét figyelné. A füst elszáll. A káplár diadalmas feje fölé egy 16 nyerít. Megfordul, s a lovon Bem tábornagyot látja maga mögött. — Meddig vesztegel itt ez az ágyú? Nem megmondtam, hogy amott a dombon a helye?!... Petőfi őrnagy! Maga mit keres itt? — Segíteni akartam... a tüzéreknek — mutatom a káplár felé, aki közben már távozik is. — Ez nem a maga dolga! Nem tudja, hol van a helye? — Egy hete hívott tábornok úr ... — Igen — pattog Bem —, de még Marosvároshelyen megparancsoltam magának, maradjon hátra... Mi van a szemével? — Az a lövés az imént... talán valami... — Azonal térjen vissza legalább a tartalékhoz. Amíg nincs fegyvere és egyenruhája, ne lássam itt többé. — Ogy gondoltam, nem az egyenruha teszi a katonát. — Akkor is legyen a helyén! — Hol van hát az én helyem? Az ismeretlen szempár villan fel: — Nem tudja, hol a helye. — Hát itt nincs, az biztos! Most legszívesebben egy sarokban látnám, tollal a ke. zében. — Nincs fogalma, mi vár ma ránk... — kiáltja vissza.