Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - FIGYELŐ - Varga Imre: Csapiár Vilmos történeteihez
apja, nagyanyja. Ez persze fel sem tűnik majd neki, mert az osztályban nem ő lesz az egyetlen, aki ilyen bonyolult családi körülmények között él”. Még egy-két újabb válás és máris elképzelhető egy olyan osztály, ahol mindenki rokona mindenkinek. íme, a szatíra lehetősége! Mészáros László Csapiár Vilmos történeteihez (Lovagkor, Magvető 1971; Két nap, amikor összevesztünk, vagyis a történetírás nehézségei, Magvető 1972) Bocsásson meg a kedves olvasó, ha már írásom legelején a képzelőerejére támaszkodom. De másként nem megy. Mármost: képzeljenek el egy japán haiku-költőt, valahonnan az 1600-as évekből, aki az anyagi javak iránt közönyösen, vándorolva keresi önmaga lényegét. Háborítatlan benső világot akar kiépíteni, s ehhez a szegénység és a kóborlás csak eszközök, önmagában egyik sem cél, csupán formák az önvaló (a saját és a külvilág önvalója) keresésében. Fantáziáljunk tovább: kísérjük lelki szemeinkkel a nevezett szerzetest, s akkor nyilván megfigyelhetjük, hogy a világ legapróbb tárgyát, jelenségét is alaposan szemügyre veszi, megvizsgálja, hiszen nemrég azt verték a fejébe valamelyik kolostorban: a lényeg a legjelentéktelenebb cselekedetbe^ gondolatban is benne foglaltatik. Ha elértünk idáig, s többé-kevésbé alaposak is voltunk, lelki szemünket pihentessük meg a mán, illetve egy ízig-vőrig mai kószáló-csavargó-tekergő- figyelő-meditáló-szeretkező-satöbbiző fiatalemberen. S ha valakinek nevetni támad kedve ezen a merőben szokatlan (s első benyomásra bizonyára különcnek is tűnő) párosításon, kérem, várjon még egy röpke pillanatig. De a mosolygást már igazán nem tilthatom el. Az esetleges lenéző tekintetek, mosolyok egyik oka nyilván az (ha nem tévedek), hogy alaposan összezagyváltam a XVII. századot és jelenünket; a nevetést kiváltó második ok: agyzárlatom, mert ekkora balfogás másképpen nem magyarázható, mármint az, hogy egy több mint háromszáz éve élt költő-szerzetes példájával közelítek egy modern fiatal íróhoz. Pedig a fenti összehasonlítás, ha nem is jogos, de azért éppenséggel elviselhető. Nem csupán Csapiár elbeszéléskötetének múltat-idéző címe miatt (Lovagkor), s nem kisregényének meditatív formát sejtető felirata miatt (Két nap, amikor összevesztünk, vagyis a történetírás nehézségei). Nemcsak ezek miatt. A történetírás nehézségeiről csaknem lehetetlen anélkül írni, hogy a gyötrődő szerző ne gondolkodna ideig-óráig a recenzióírás nehézségein. Hetekig idegesített ez a könyv, magammal hurvoltam mindenüvé, nem mintha besorolhatatlan s ezért megdöbbentő regényről volna itt szó; sajnos éppen az ellenkezője forog fenn, már a tizedik oldal elolvasásása után éreztem: márpedig erről a könyvről van mit mondanom, de nemcsak közvetlenül a kötetről, hanem ennek ürügyén még egyéb másról is. (Ekkor fogtam hozzá Csapiár Lovagkorának felkutatásához, csupa véletlenségből találtam is egyet valamelyik vidéki könyvesboltban.) Egyik reggel (ülök a kupéban és utazom valamerre) bedugja fejét egy műanvag- nyakkendős kishivatalnok, előveszi a reggeli Oj Szóját, olvassa néhány percig, majd körülszimatol a fülkében (éppen velem szemben ül a zöld bőrülésen), ahová időközben még beoldalazott négy szlovák asszonyság népviseletben, óriási pakkokkal, a hivatalnokféle ekkor észreveszi az ablak alatti lecsukható asztalkán a Két napot, rámemelte tekintetét, magáé ez a könyv, éppen cigarettáztam, s az érdeklődő fényesre kopott zakóját vizsgáltam, igen, az enyém; s miféle dolgok vannak ebbe’ ... humoreszkek vagy mik; hát... — na, és itt elakadtam, mert pontosan ráéreztem a véleménynyilvánítás, s ezzel összefüggésben a recenzióírás nehézségeire. Hát... izé, kezében nyomtam a könyvet, a hivatalnokforma nekilátott, olvasott úgy fél órát, s közben én szüntelenül fecsegtem a kötetről, bámulatos stílusáról, továbbá, miért nincs állandó neve a főszereplőnek, emlékszem még hazugságra is vetemedtem, egy poén kedvéért azt találtam füllenteni, hogy személyesen ismerem a szerzőt, aki egy körömfeketényivel sem különbözik hő
