Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Szitási Ferenc: A táj arca (vers)
A tékozló bolond Arany kulcsokat rázogat és hív, körültáncolja önmagát, megkongatja harangjait, ránk kiált az utcasarkon, mert vízszintesen, mert átszúrva hegyes ajkával az eget, végre túljutott a falakon, elszórta a nehezéket. Arany kulcsokat rázogat és hív, széles vásznaival rí, zokog és ujjong. Aszalt szilvával kínálja a zsugori császárt. Voltunk többen, akinek tüzes volt az ajka, akinek ecet, só marta a szemét, karvaly tépte a húsát, de egyedül, aki még így is szóra bírta önmagát, aki legyőzte májában a kínt, aki ott fönn a szikla ormához láncoltán is kiált, aki bár a húsát tépik vállalja a megváltást. Kezdetben ... Aztán elűztek messze a gyökerek birodalmába, a vizek, a sár, a magány passió-játékába, s most hogy szüntelen énekelek, hogy szüntelen zengem a dalt, hiába kutattok már utánam, hiába keresitek, merre bolyong furcsa, cserepes lábam, hol kószál a kezem, miért megyek el onnan, ahová ti jöttök, hiszen az, ami után ti szaladtok, az már rég kivirágzott, az már gyümölcs lett, tüzzé, vízzé vált, haraggá izzott... a táj arca A fűzfák borzas varjak —: gyökereiből szárnyak fakadnak. Mozdulattá rendeződik út, ház és határ--------: K inőtték ágaikat a fák —: mindenséggé tágul a fejsze és a kéz. A magokban emlékek perzselődnek. A vetést kitakarja a tavasz: Arca van a földnek —: mindig más és mindig ugyanaz. 10. 7. 8. Szitási Ferenc
