Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Németh István: Hommáge a Csontváry (vers)
Németh István Hommáge á Csontváry (Részletek) A Vezuv, a víz, a sivatag társa vagyok, madarak ikertestvére — az állatok mohósága lakozik bennem, mester, engedd meg, hogy kövesselek, hogy a vizekre lépjek, sivatagba vesszek: Számban érzem a só ízét, tenyeremben a nap melegét, és megyek, megyek fától fáig, napnyugtától napnyugtáig, egek vörös vérében csörtetek ... Ittam Mária asszony kútjából, ittak a gyerekek is. Vályúhoz járultak a barmok, jöttek a szolgák ... Igen, ott valahol egy szeletnyi ég kúszott a fejűnk fölé, vértelen ajkakból kék szalag — hentes vágja ilyen keskenyre a húst, szakács szeli így a kenyeret. Űrök időkből így lábalunk ki, így buggyan újra meg újra a vér, így lángol a tűz. Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? Cédrusfák lombja, ezer görcsös idegszála és örök idők óta való birkózás vajon megéri-e? Minden, ami volt, van és lesz, ami a fák gyökerétől a hajszálerek karénekébe szelídül, minden, ami a felhők, a homok, a szél, a víz birtokában időzik — csírát vet. Miért éppen mi állítanánk, hogy a gyerek, aki nevet, aki ujjong, és két apró lábán elindul a nagyvilágba, vagy a vén, aki meghalni készUl, értelmetlen, önpusztító sziget lenne csupán? Kis magként hulltam a földbe, ismeretlen ágként, vékonyka törzsként nőttem, Iombosodtam, és íme itt vagyok, elpusztíthatatlanul, rejtett bánatok és kusza örömök közt vergődve, amíg bírja a szívem, s amíg __ D e miért, s miért ne?! Talán aki önként bevonult a nemlétbe, aki leállt a föld, a víz mélyére, ecetes, megíúgosodott húsával többre vitte-e? A hóid, a nap, a táj, ami belém ivódott. A haragvó tenger mint karének vitte a hajóm, de nem süllyedtem el, mert fölöttem a nap, előttem a föld, és sártalan, néma kikötők öblében vártak lapos koponyájukkal a házak, ringtak a kutak. Hogy mégis hajótöröt vagyok, nem a tenger, nem haragvó vére, pusztán a néma fa, az ezerévek sikoltása, örökös kálváriája és más efféle heptikák ősi átka ... 3. 6. 1. 7.
