Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Varga Imre: Három vers
Varga Imre ballada Az iszonyat újra jő, tarkómra sújt hadaró ja; jaj, nem hagy nézni a Nő, békémet porba rontja. Látomás és borzalom gyötör, foggal szívembe mar. Ismét a vak, szörnyű kép — széthull, befed roncsaival. A kép vadul érkezik — átkapnak rajta gyermeklovak —: lenti felében csontváz, a magasban szétszórt hajak. Mindétig az a pillanat! Lezár; látni nem enged! Borzonghatok örökké — egemen szemeid rengnek. a remény vázlata Csillagokból és űrből szőtt égi állatok — a Rák és az Oroszlán — a fényből és Időből megépített lelkes lények leszállnak földemre Feltúrják a humuszt letarolják hajamat s a lombokat lecsupálják Szavakat szobrokat zabái az oroszlán színeket lefelyel zenét kortyol s visszaböfögi s Halált böfög. A skorpió rostokra szabdalja az eget; egy nyisszantás s letűnnek a klorofil hullámai Hiába tágul arcom s forr az élő hús dagad bugyborogva szerte-széjjcl A hús körülöleli a bolygókat de halált is ölel. Valamelyik sejtmagom — talán a Szaturnusz volt — szétrobban Megrándulnak tagjaim A két Állat pedig zabái föltúrja az ég mélyét talpig rontja az eget — zabái és ürít De az alápilinkéző pernyék a bőrcafatok között a két Állat egymásnak támad Hörgés visítás és csikorgás A cigaretta megremeg számban Szőr száll genny csorog a magasból a Pusztulás alkatrészei hullanak Ugye van dúlás melynek örülni lehet Fejet felkapva hajat hátradobva nevetni S kitartani tenyeredet a megtépett ég alá aztán lefújni a kormot lerázni a kozmikus tetveket Milyen könnyű mindez a vers dobogásával bordáid mögött Ahogy a vers kiterjed s összelappad s pumjálja a (van-e új szavad a dualisták nedveire?) és löki a:... Talán leszakad a versből egy szó s a vér tovasodorja elszállítja a égbe az apró csilagokhoz S a szó majd megdagad teletömi a végtelent Virrasztás álmatlanság csönd és félelem felszállnak majd a füvekről a harmattal Talán nem marad a helyükön hiány Talán több helye lesz így a virágnak És tere lesz a duzzadó szívnek Szondi apródja Elkelt mellőlem minden: a zászlós kopja, tort ülő győzők, Márton-pap, gazdánk sírja behuppadt. A zöldellő hantokat benyelte a kő, testvéremet, énekes-társamat megtörte az iszonyú malom; teste megőröltetett ég és föld között. Már csak az emlék feszül a romlandó bástyafalaknak, csupán az emlékezet tart; olykor, mint a szél, átzúdul a tájon, s lefejti a vitézek csontjairól a földet. Hökken a hullám és visszafut. A lant szavára megtorpan a közelítő éj és visszafut. Akkor még ketten — s korántsem úgy, ahogy a rege véli — párban —, zápor- és por-köpenyegben. Sirattuk a hőst s minden őst a hazában. A győzők toroztak odalenn. A fejek sziklagöröngyként görögtek alá a völgybe, forogtak a mélybe sebesültek, szánkáztak lefelé a ledöföttek. Hullt a hulla, miénk és pogány. Hiába átkoztuk a halállal parolázó bűnös kezet, le nem száradt, a szívre célzó szem el nem homályo- sult. De hogy Szondit a földbe kaparták, erőt kapott az ének, megriadt sötét, hullám torpant, elfele fordult, szaladt tőlünk, a sírtól, űzte a lantszó; és megáll a sötét a győzők, gyaurok fölött. Kiszorította pedig az éjszaka, kiöntötte a sok vértől szédült lakomázót, s kiürült a domboktól határolt füves katlan. Maradtam én s az évszakonként újjáöltöző tájék. Éjszakára testembe jár szunyni az emlékezet. Míg künn feljön a hold, itt benn zizegve lehull, feltámadnak az elesettek és győznek újra és újra — naponta — a végső harcban.
