Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Fülöp Antal: Méltó leszel

— Mikor térdelt ki, atyám, s miért nem szólított?

— Ebben a percben!... — förmedt rá Ábrahám.

A tanítvány melléje térdelt, aztán eltelt egy óra és még egy. Ábrahám lezárt szemekkel térdelt, az arca szürke volt, a szája lilás, keze időnként megreszketett. A tanítvány percenként ránézett. Hol volt most a tegnapi révület... Görcs állt a derekába, a nap már megint lefelé ívelt, s Ábrahám két ima közt gyűjtötte a bátorságot, de megint csak imádkozott, csak térdelt, arca fürdött az alkonypírban. És egyszerre elterült a fűben. A tanítvány karjára vette, bevitte a barlangba, s egyszerre tisztán fölismerte a mestere arcán az Urat. De azért fogta a kulacsot, gyorsan vizeit hozott, mert Abrahám arcán a szürkeség a halálra is hasonlított egy kicsit. Amint a derékaljához közeledett, mintha mozdult volna Ábrahám keze: el a zsáktól... A tanítvány meglocsolta vízzel, aztán hozzáfogott nyárfagallyal kiseperni a barlangot.

— Enned kéne — szólalt meg Ábrahám.

— Elég erősnek érzem magam holnapig — felelte a tanítvány, s ahogy söpört, látta, Ábrahám keze becsúszik a zsákba, kivesz egy bíbictojást és megissza. Héját a köntöse alá rejti, és még egyszer belenyúl a zsákba ...

Aztán másnap ötnapos böjtöt kezdett Ábrahám. A völgy felett beborult, fújt a szél, csakhamar eleredt az eső. Erre Ábrahám levette a saruját is: bőjit alatt mindennap elzarándokol az erdő felől idekéklő hegy lábáig; ha a tanítvány óhajtja, vele mehet. Elindultak, a fiú oda is, vissza is fennhangon csodálta mesterét. A szél szétkergette a felhőket, hazafelé kiderült, s már csillagok ragyogtak, mikor a barlanghoz értek. De Ábrahám maga mellé ültette a fiút, s hunyorogva beszélt a tökéletesség titkáról. Lefekvéskor csókkal búcsúzott.

Eltelt az öt nap, s a tanítvány bejelentette, hogy ő is bőjtölni fog. Ábrahám bólintott, néhány tanácsot adott: kezdetben maró az éhség, de az csak a sátán furfangja. Legyen erős, jutalmul egyre könnyebb lesz a böjtölés, s csak a vége felé jelentkezik majd ismét a sátáni türelmetlenség. A hangjában izgalom remegett, mikor megkérdezte:

— Zarándokolni is fogsz? Mezítláb... — Fölnézett az égre, s az arca megváltozott.

— De nem esőben ...

De másnap hajnalban csak úgy szakadt az eső, reggelre föltámadt a szél Is, a fatörzsek hangosan nyögtek a hegyoldalban. Ábrahám a derékaljról beesett szemmel pillantott a távozó fiú után. Látta, hogy mezítláb megy... Még jóval alkony előtt megtért, de Ábrahám már aludt. A szél befújt a barlangba, a fiú Ábrahám vackához lépett, és szénával betakarta mestere mellét. Aztán lefeküdt. Könnyűnek s tisztának érezte magát. Gondolatban újraélte a napot, nagy erők feszültek testében. De ötödik nap Ábrahámot a barlang előtt találta. Egy kövön ült, árgus szemekkel figyelte a közeledőt, s mikor a tanítvány odaért, a mester felkiáltott:

— Méltó vagy! És én büszke vagyok! De most aztán elő ám a tarisznyát, s az álom előtt erősítsd magad friss madártojással; ezt neked szedtem. — A tanítvány felé nyújtotta a csalánzsákot.

— Útban hazafelé, atyám, úgy döntöttem, hogy még egy hetet bőjtölök — mondta szemlesütve a fiú.

Ábrahám arca elsötétült, szó nélkül behúzódott a barlang legbelső szögletébe, s háttal a fiúnak imádkozni kezdett. A fiú lepihent a szénaágyra, feje mögött mestere elfojtott mormogása hallatszott, érezte a közelgő álmot, már sötétedett. Megszűnt a mor- mogás, s ekkor meglátta az Urat. Boldogság járta át; az Or a szöglet felől közeledett, . hegyes sziklát tartott a kezében. Megállt fölötte, nézték egymást.

Egyszerre nem látott, és nem érzett többé semmit...