Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Fülöp Antal: Méltó leszel
Fülöp Antal méltó leszel Napokig dúlt-fúlt Abrahám, aztán búskomorrá szelídült, s a kamrából kihozott egy csaiánzsákot. Beledobott egy rozskenyeret, egy váltás alsóruhát, az ócskábbikból, aztán nekivágott a puszitának. Otthagyott házat, földet, gyereket, s főleg asszonyt... Eltelt öt év, s egyik este a barlangja előtt ült és töprengett: vajon az erény útján elérte-e mindazt, amit bárki más a helyében elért volna? S valami átcikázott fennkölt nyugalmán. A vándor akkor bukkant elő a dombhajlat mögül. Kezében somfabot, hátán csalánzsák, mezítláb közeledik. Vajon hol tarthat jámborság dolgában, gondolja Ábrahám, s szemében apró (tüzek lobbannak. A vándor megáll, fiatal arcán mosoly derül: hallotta hírét a neves remetének, tanítványául kívánna szegődni. Az ülő fölpattan, szitkot szór a világra, aztán leülnek és jámborságra fordítják a szót. Madártojást hetente kétszer szed Abrahám, egyébként kizárólag gyökéren él. A tanítvány aggódik, elég erős lesz-e ilyen szent életre, aztán nyugovóra (térnek. Másnap gyűjtögető útra keltek a völgybe, s a tanítvány alkonyaikor kenyeret kért. Tápláló ételek híján, úgy érzi, legyengült. A csalánzsákból gyürkét húz elő Abrahám, a biztonság kedvéért őrzi, míg nem elég állhatatos a tanítvány. Megáldja a gyürkét, a fiú eszik, Abrahám jóságos mosolya beragyogja a barlangot. Az első héten ez mindennap így megy, s a tanítvány nem győzi csodálni mestere türelmét. Aztán nem kért több kenyeret... De még mindig többet evett, mint Abrahám, térdelni sem bírt annyit. Ha zordabbra vált az idő, a darócköntös fölé fölvette a kabátját is. Eltelt három hónap, és a tanítvány Istennek tetszőn haladt az erény útján. Már csak gyökéren élt, s az egyik reggel, mikor Abrahám madártojásért hívta, ülve maradt ... Abrahám ránézett, szemében apró tűz lobbant, aztán eltűnt az erdőben. Késő éjszaka térit vissza, de a tanítvány még ott térdelt a barlang előtt, szemét az égre szegezte, ismeretlen szépség tündökölt az arcán. A völgyben szentjánosbogarak cikáztak, tücskök zsongító éneke lüktetett a sötétben. — Mióta térdelsz már? — kérdezte Abrahám, s a talpa alatt akkorát pattant egy gally, hogy a tanítvány összerezzent. S amikor megszólalt, Ábrahám jól látta, szavai hozzá is szólnak, meg nem is ... — Ma részesültem először a kegyelemben — felelte a tanítvány. — Egész nap ételt sem kívántam, alkonyatkor mintha Öt láttam volna felhő képében. Ábrahám most megpillantotta, hogy a fiú térdénél ott hever az egésznapi gyökéradag. A zsákon át sütni kezdték hátát a madártojások, s mindaz, amit egész nap megevett. Szó nélkül bement a barlangba, jatt-ment, a derékkalj körül motozott, egyszerre csak kiszólt: — No és Hozzá... gőgön át vezet taz út?! Mikor akarod abbahagyni a térdelést? A tanítvány fölállt, szégyenpírban kért feloldozást. Másnap Ábrahám még hajnal előtt kitérdelt a barlang elé, s mikorra az erdő fölött felbukkant a nap, s a pipacsoktól tarkállö dombokon kék párák kezdtek lebegni, már jó néhány órája ott térdelt. Rigófütty visszhangzott a völgyben. A barlangban megziz- zent a szénaágy, a tanítvány előmászott és megkérdezte:
