Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Tóth László: Mérleg hava (vers)

torlódnak-csuszamlanak a sejtek, szövetek:

dadogás medre fölött átível a Nyelv, késnél hidegebb

homlokod sziklafalát Vad Szelek verik. Mert halálosan

pontos ez a ragyogás. Kirajzolódnak a tárgyak

élei, s fölsebzett tenyerünkből mindkét

irányban végtelenített hegedűfutam

fut át a galaktikákon.

II. Az utolsó stáció

Fekete lobogók: varjak a szélben, jönnek, ó, jönnek már a kiszáradt szeműek, a kiszáradt mellűek. Vízesés-nehéz fájdalmukkal jönnek a szomjazok, kifosztott otthonukkal az éhezők, s jönnek, jaj, jönnek már a megcsalatottak.

A dárdával-átdöföttek, a megcsonkltott-testűek, a karóba-húzottak, kerékbe-törtek, átlőtt tüdejűek, karjukat kidugják a földből, fejüket kilökik a földből, mellüket kiássák, törzsüket kiemelik a földből, s közben napot nap követ, csillagtalan éjre csillagtalanabb éj zuhan: a Fém évszaka ez.

Az egek bronzfalához ütődő Csonté, az ember mindig-magáratalálásáé. Az egyetlen, az örök elvonatkoztatásé: felkötött áll, lefogott szemhéj — a puszta Száj mozog, s miként é 1 ő mederből a halakat, a partra vet ki a Hullám.

Az őskőre, az őshomokra,

talpalatnyi világrészeimre:

alattam vad habok — bennem gyökerek

nem-szűnő érverése. A Táj

van. Az enzimekben él.

A savak szétbontják a Rózsát: színét-illatát, jelképeimnek héját lebontják, félelmemnek kő-héját lebontják, tárgyaimnak gyémánt-héját is lebontják.

A szobában az Asztal, a Szék, a Fekhely: megannyi tektonikus gyűrődés. Miocén-láb, pliocén-kéz, pleisztocén-érverés: amerre jártam,

lábnyomaimban vizek fakadtak, hegyek nőttek, jégzajlások

indultak, falvak, városok, világok rétegeződtek egymásra, s most

úgy vagyok i 11,

úgy vagyok itt ezen a parton.

ebben a szobában, úgy vagyok itt, üregeimben,

akár egy testben — minden idegszálammal

épiilésben-rombolásban. Akár a Táncban.

Ezer alakban és ez®r moccanásban: szemem megnyílik — merülök, szemem megnyílik — leválnak szárnyaim, szemem megnyílik — fölöttem Quijote szíve órainaként dobog. Ú, hányszor kellett lerombolnom már a Halál aranyozott tornyait! Hányszor kellett befednem vizesárkait, betömnöm