Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Tóth László: Mérleg hava (vers)
alagutait, levernem épülő arcáról a vakolatot! Katapulttal megrongálom, faltörő kossal ledöntenem, jaj, hányszor kellett, verejtékét, mosolyát, izmainak görcsös rándulását! Hányszor kellett lerombolnom Szókratészt, Shakespeare-t, Lorcát! A rómaiakat, franciákat, oroszokat, cseheket, németeket és minden népeket, a gázkamrák küszöbén is a „Mennyből az angyal”-t éneklőket, az elevenen eltemetetteket! Most már olyan, amelyből kitekinthetek. Amelyből szétnézhetek, amelyből kiláthatok. Mert nehezebb vagyok már az erdőknél s minden sörényes tengereknél. Nehezebb a balladáknál, s a látomásnál is nehezebb: lassan kinövöm minden Ruháimat, kinövöm az Ezredéveket, s a Földet is kinövöm: minden fájdalmával, minden életével, minden istenével együtt kinövöm. Végigjártam a halál díszes termeit, végig homályos-szűk folyosóit, körültáncoltam minden tüzeit: már csak Quijote szíve, már csak Quijote szíve, már csak Quijote szíve dobog ... Egyetlen ütés még és bealkonyul: egyszerre alkonyul Homérosz szemében, Dózsák izzó két szemében, Abdán és My-Laiban. És nyitott vagyok a dobogásnak, nyitott virradásnak-alkonyulásnak, mint aki megtanulta a mozdulatokat. A színekett, hangokat, illatokat. Mint aki magába zárta a dobogást, s benne az Abszolút Ölelés, Abszolút Zene, Abszolút Illat dobog. Mint aki ott él, minden galaktikák legközepén. A ponton, hol jelentésüket elhagyván a dolgok, önmagukban is önmagukká válnak. A ponton, hol puszta létükben is túlra mutatnak önmagukon. Mint aki ott él, az első megérkezésben, az utolsó árulásban,
