Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Bereck József: Elégtétel

Alighogy a lengőajtó rábólint Tató megtermett alakjára, egy tompa puffanást hallasz, majd néhány szék és asztal recsegését. A söntésben ülők egymásra néznek. Mire a kocsmáros nyugodtságot erőltetve magára, visszajön a pult mögé, a tekintetek már

megegyeztek: a sötét nagyteremben leütötte Totót. Látod, hogy mennyire sápadt. „Elakadt egy székben. Mondtam, hogy be van rúgva, mint egy malac.” Tudod, hogy hiába mondja. Tudod, hogy a söntésben senki sem hiszi el a szavait. Gyorsan lehajtod maradék pálinkádat. Vádolod magad, hogy nem mentél el a farmáfiúval a fél nyolcasra. Most már késő. Leginkább az idegesít, hogy még csak gyanítod, de nem érted teljesen az egészet.

Totó rogyadozó léptekkel jön ki a söntésbe. Magára vonzza a tekinteteket, mint a mágnes. Az ajka szögletéből vékonyan szivárog a vér. A ruhája, a keze mocskos a padlóolajtól. „Hiába, ezzel aztán végképp kimutattad, hogy nem te csináltad.” Keserűen mosolyog. Megtapogatja az állát. „Ezt azért nem felejtem el neked soha!” Feltűri a kézelőjét, és bemegy a vécébe.

Hirtelen Mária asszony jelenik meg a pult mögött. „Mi .az? Mit nem te csináltál?” A hangja fürge, ezüsttestű halként cikázik a söntés akváriumában. Ránézel: az arcán őszinte kíváncsiság, egyenletesen eloszlott derű. Aztán szinte áramütést érzel, amikor észreveszed, hogy kicsi, fehér felszolgálóköténykéje kereken, feszesen, hivalkodóan gömbölyödik a pult fölé. Eddig még sose tapasztalt érzés áramlik szét pillanatok alatt a testedben. Az asztal alatt reszkető ujjakkal számolod, ellenőrződ, egyezteted a hónapokat, s nem is hallod a kocsmárost. „Áááá, semmi! Csak ez a Totó hülyéskedett megint.”

Kopócs Tibor: Öreg l ecsetrajz, 1973)