Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - FIGYELŐ - Mészáros László: Robbanó boldogság (Dávid Teréz: Időzített boldogság, MADÁCH 1973)
Az ekképp időzített boldogságban aztán ketyegni kezd a pokolgép órája: csak idő kérdése, hogy mikor robban fel. A regény cselekményének az idejében Gyurika — a fiuk — már nyolcéves és feltartóztathatatlanul közeledik a széthullás ideje. Amikor aztán Gyuri kint marad Bécsben, hogy egy londoni ismeretséget folytasson tovább, Nina már egykedvűen fogadta a hírt: „A legjobbkor történt. A harmadik hónapban vagyok, és rá sem foghatom, hogy tőle ...” A regény cselekményének a másik szála pedig Borlska magánéletét fűzi tovább. A befejezés azonban elmarad: „ha jobban meggondoljuk, rájövünk, hogy nem oldódott meg semmi, csupán az én magánéletem rendeződött. Gyurika életében most kezdődött el a bonyolult korszak”. 6. A regény indítása Boriska foglalkozásának felvázolásával — „emberi sorsok között turkálok, fürkészek ...” — az első villantásra Konrád György A látogató című regényét idézi. Ez a párhuzam azonban a későbbiek folyamán használhatatlannak bizonyul. Elsősorban azért, mert itt csak egy esetről kapunk részletes beszámolót és mindezekben még hozzávegyül Boriska magánélete is. Ezzel az utóbbival az író valószínűleg mindenekelőtt pedagógiai célt követett: folytatni kellett az Ifjúságból elégtelen történetét, hogy rá lehessen mutatni, Boriska elégtelen ifjúsága ellenére is teljes értékű emberré vált. Ugyanakkor Boriska sorsa ellenpontot is alkot Nina sorsával szemben: aláhúzza, hogy így is lehet. Ezt a szembeállítást mégis kevésbé sikerültnek érezzük. Egy személytelenné váló elbeszélő (jelen esetben tehát a hivatásos pszichológus) sokkal mélyebben és szélesebb összefüggések között tudta volna „elmondani” egy időzített boldogság történetét. A másik dolog pedig, ami „megkönnyíti” a művet, a törtőnet eléggé sablonos volta. Jellemző például, hogy a történet dramatizált változata vígjátékká lett. Ez érthető: a belső történés elmaradásával a történet puszta vázából több nem kerekedhetett ki. 7. Ha az Ifjúságból elégtelent átlagos Ifjúsági regényként könyveljük el, az Időzített boldogságról sem mondhatunk többet. Ügy tűnik, hogy Dávid Teréz minden művében van egy tiszta acélból készült tartópillér és a többi pedig csak rozsdás vasrúd. A Kásahegy remek alapötlete elbírta a helyenkénti elnagyoltságot is; az Ifjúságból elégtelen szatirikus hangvétele feledtette velünk az árnyékos részeket, az Időzített boldogságban pedig a többszemélyes elbeszélő forma az, ami — az olvasó érdeklődésének fenntartásával — összefogja, összetartja a művet. Szerintünk ezt a módszert még erősíteni is lehetett volna: Nina és Gyuri szülei csak a mű elején kapnak követlenül szót néhányszor, a továbbiakban aztán már csak Nina és Gyuri „prizmáján” keresztül jelennek meg. Ez a prizma viszont már nemcsak a két hős szüleivel kapcsolatban problematikus: a két előadásmód között alig van különbség, nem venni határozottan észre, hogy mikor beszél az egyik és mikor a másik és a dramatizált, objektivizált forma a mű egészének formai keretén belül csökkenti a lélektani hűséget. Vagyis az ember túlságosan is érzi, hogy nem a hős mesél, hanem az írónő. Bár eszétikailag (filozófiailag) nyilvánvaló, hogy mindig az író beszél, mégis akkor hiteles a mű, ha az író ezt feledtetni tudja az olvasóval, ha sikerül őt „becsapnia” és belehúznia a mű valóságába. Dávid Teréznek nem sikerül ez a „csalás”. 8. Egy mű egészének a belső valósága akkor hiteles, ha a valóság tényei és igazságai nem közvetlenül és nem nyersen vannak jelen, — hanem ha a belső valóság törvényei szerint rendeződnek el. Vagyis, ami általánosan véve napjaink egyik égető problémája az a máról valló irodalmi műben ne csak deklarált tétel legyen, hanem a hősök éljék ezt a problémát. Nina például fejfájásáról társalogva ezeket mondja: „nem az italtól fáj, hanem a gondolkodástól. Nem szoktam meg. Nem szoktattak hozzá gyermekkoromban. Más gondolkodott helyettem, és mindent készen kaptam: helyzetet, ideológiát,
