Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Kövesdi János: „ötórai tea” és egyéb különlegességek munkaszolgálatosoknak
támad az embercsomóban, és elővánszorog egy leromlott, ötven felé tartó férfi. Megáll Heimler mellett. — A többi?! — ordít fel újra a szakaszvezető. Semmi mozgás. Senki se lép elő. Szirmai nyakán vörös foltok ütnek ki. Nála ezek az őrület jelei. Odarohan a vacogó embertömbhöz, és találomra rámutat négy emberre: — Egy, kettő, három, négy — számol. — Kilépni! Majd én megtanítom magukat, vén szabotőrök. A szentségit a vörös pofájuknak. Közben megérkezett az „erősítés”, a hórihorgas „Mackó”, a legfélelmetesebb kerettag. A veréseknél szolgálati kötelessége jelen lenni. És elkezdődik. Hárman közreveszik az öt embert, és ütik, rugdalják, csépelik őket a gumibottal. A fegyvertelen emberek lehorgasztott fővel állják a brutális ütlegelést, éppen csak két karjukat emelik a homlokuk elé, hogy védjék a szemüket. És — mosdatlan szitkozódás közepette — záporoznak rájuk az ütések, míg csak valamennyien le nem rogynak a hóba. Egy ideig dermedt mozdulatlanság. Csak Szirmai jár sértett vadként föl-alá a század előtt. Csizmája alatt idegesen csikorog a hó. Űjabb vezényszavak pattannak. — Század, vi gyázz! Hármas sorba sorakozz! Mozgás, a lúdtalpas istenüket... mit képzelnek, meddig álljak itt... látom, azt akarják, hogy odafagyjon a csizmám sarka! ... Oszolj! — Század, vi-gyázz! Hármas sorba sorakozz!... Első sor két lépést előre, harmadik sor két lépést hátraaa ... lépj! Helyben levetkőzni — pucérra!... Mi az, nem értették, gyerünk, gyerünk... a kutya erre-arra, Miackó, serkentsd az urakat... Erre Mackó végigszáguld a sorok között, és korbácsát megtáncoltatja a hátakon. Mikor aztán már az egész század anyaszült meztelenül áll a nagy hidegben, a szakaszvezető elkiáltja magát: — Kezeket fel! És fürgén megindulnak a sorokon, mindegyikük egy-egy sort véve munkába. Itt egy talizmán vékony arany nyakláncon, ott egy zsebóralánc, amott egy-egy jegygyűrű. Az értékesebb zseb- és karórákat már régen elvették tőlük, sokaknak már jegygyűrűjük sincsen. Mindegy, még most is eredményes volt a motozás: három arany nyaklánc, egy óralánc és tizenhat jegygyűrű gyűlt össze. Most már, ahogyan Szirmai cinikusan megjegyzi, mindenki szabad. Lehullottak a házasság bilincsei. Az ukrán nők közül az egész század új feleséget választhat magának... Közben némi kellemetlenség. Egy „tisztogató” jelenteni akar a szakaszvezetőnek. Szirmai ráförmed: — Mit táblából itt?! — Szakaszvezető úrnak alázatosan jelentem, Dávid nem kelt fel. Szirmai az imént megbotozottak csoportja felé pillant: — Csiklandozza meg a talpát. — Nem lehet. — Miért ne lehetne! A „tisztogató” leemeli a sapkáját. Csendesen mondja: — Meghalt, szakavezető úr ... Hideg dermedtség fut végig a századon. Mintha csak vezényszóra, egyszerre lenor- gadnak a meztelen fejek. — Vigyék el! — adja ki a parancsot Szirmai. A századhoz fordul. Topog. Csizmája sarkát oda-odaveri a letaposott hóhoz. A kezét dörzsölgeti. — Egy kicsit hideg van, a nemjóját! — mondja kedélyesen mosolyogva. — Hogy meg ne fázzanak — helyben futás! Egy-kettő, egy-kettő! Magasra a térdeket! Ahol nem megy elég magasra, ott Mackó segít a bikacsökkel. Egymást mustrálgatjuk, miközben nehezen emelgetjük elgémberedett, ólomnehéz lá- lábunkat. Nehezen fogadnak szót félig elfagyott végtagjaink, itt-ott ki-kibicsaklanak a lábak, de — bár alig bírjuk szusszal — futunk, mert a mozgás az életet jelenti. Nevethetnékem támad, ahogy elnézem társaimat. Esetlenül ugrabugrálnak a csúszós havon, megkisebbedett teknőcfejük ütemesen rángatózik hosszú, előreugró nyakukon, vézna karjuk erőtlenül mozog fel-alá aszott testük mellett, mint a kovácsfújtató szára. A legnevetségesebb, persze, amint megnyúlt, fonnyadt hímtagjuk céltalanul
