Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Kövesdi János: „ötórai tea” és egyéb különlegességek munkaszolgálatosoknak
Az persze majd csak a nagy torna végén derül ki. Néhányan nyöszörögve guggolnak vagy összegörnyedve köhögnek, megpróbálván klöklendezni magukból a halált hozó kórt. Ez persze ■ hiábavaló igyekezet. Ha már végképp elvesztették a szuszt, egy-egy pillanatra csendben maradnak, erőt gyűjtenek, hogy aztán megkíséreljék visszaverni a hirtelen rájuk törő újabb köhögési rohamot. Amikor a tizedes látja, mert felváltva vezényelnek, hogy már semmi remény a futtatásra, elkiáltja magát: — Feküdj 1 Most megszűnik a lárma, nem csattannak vezényszavak, nincs bakancs- és csizma- nyikorgiás, nem csikorog a hó a talpak alatt. És a szalma- meg rongybocskorok sur- rogása sem hallatszik. Csend van. Viszonylagos csend. A hangos, alaktalan zsivajt halk, de ugyanolyan sokszínű moraj váltja fel. Moraj annak, aki távolabbról hallja; de aki csendben végigjárja az udvart, egyik embertől a másikhoz, annak fülében darabokra hullik a moraj, és külön-külön hallja a hörgést, a nyöszörgést, a szipákolást, a lemondó sírdogálást és a reménykedő Imát. A tábort három oldalról dombok övezik. A barakkok a tövükben állnak. A domboldalban jelölték ki a tábortemetőt, mely felhúzódik egészen a tetőig, ahol egy nagy fakereszt áll piros-fehér-zöld színre festve. Már sokszor jártam a temetőben, ha rám kerül a sor, éppúgy, mint mások, nekem is ki kell mennem sírt ásni. Minden napra esik egy temetés, ám van úgy, hogy kettő is. Eddig még minden alkalommal sikerült visszatérnem a temetőtől, de ha ott járok, sohasem bírom elhessegetni magamtól a gondolatot: egyszer nekem ásnak majd sírt ebben a vöröses földben... Onnét fémről, a nemzetiszín kereszt mellől nézve a muszos tábor voltaképpen egy katlannak az alján, amelynek alágyújtottak az isten bukott angyalai, hogy bennünket elevenen megfőzzenek. Gőzölög a katlan, akárcsak egy óriási rézüst. Száll fölfelé a pára — ötszáz nyomorult hideg lehelete. Vadon burjánzó bajszok és szakállak közül tör elő, s lehűl még a kapunál, melyet kemény zuzmaratamponnal tömött el a szél. Itt nyomul át, e sűrű dérszűrőn, és félig apró csillagokká fagyva, kristálytisztán kígyózik fölfelé, magával tépve jajt, panaszt, és gomolyogva hömpölyögve el a katlan fölött, magyar könnyekkel hintve tele az ukrán mezőt. — Egy-kettő, egy-kettő! — Vigyázz! Feküdj! — Vigyázz! Feküdj! — Vigyázz! Feküdj! A katlan újra hangos. Elég hozzá két kincstári torok. Negyed óra csukló. Ez kell a henye muszosnak: megfiatalítja az öreg csontokat. — Vigyázz — feküdj! Vigyázz — feküdj! Hirtelen csend. Csak a hó csikorog ütemesen tovább. A tisztesek összehajolnak a kör közepén. Halkan tanácskoznak. — Az x-edik század it.t marad, a többinek oszolj! — hangzik a parancs. A legénység elgémberedett tagokkal meglódul a barakkok felé. A többség bicegve, cammogva jár. Éppen csak vonszolja magát. De megy, mert bent mégiscsak melegebb van. A tágas udvaron elszórtan fekete pontok a hóban — az elhullott tíz százalék. Ki él még, ki halott. Szirmai visszarendel öt embert, akik széles szánokat hoznak — és „megtisztítják” az udvart. Minden „reggeli testnevelés” után így szokott lenni. Az ottfogott munkásszázad összebújik, mint a veszélyt sejtő birkanyáj. Toporgás, kö- hécselés, tanakodás. — Vajon mit akarnak velünk? Nincs idő ezen töprengeni. Csakhamar kiderül minden. A szakaszvezető sakáliivöl- tése csattan: Miféle barmok gyülekezete ez? Ö nem adott oszoljt, minek másznak hát egy csomóba, mint a disznók a legelőn. Néhány helyről odakiáltják: — Fázunk! Minek tart itt bennünket?! Ez csak olaj a tűzre. A szakaszvezető őrjöng és jobbra-balra csapkod a blka- csökkel. — Aki pofázott, lépjen ki! — ordítja. Csend. Feszült várakozás. Már-már úgy látszik, senki se lép ki, aztán mégis mocorgás
