Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Kövesdi János: „ötórai tea” és egyéb különlegességek munkaszolgálatosoknak
— Szocialista? Nem tudtam, mit válaszoljak. Vártam. — Hallgat? Beszéljen! — förmedt rám. — Hová való? — Bodrogszerdahelyre. — Az meg merre van? — Királyhelmec környékén. — Micsoda tetves helyeket emleget maga nekem! Nincs arra semmilyen város? — Sátoraljaújhely, Kassa ... — No lám! Szóval felvidéki. Értem... Foglalkozása?! — Cipész. Elgondolkodott. — Hát ha suszter, velem jön. Suszterokra mindig szükség van. Fát fog vágni. Hideg van a keret szobájában. Megszeppentem. Már kibírhatatlanul szorított a dolog. — Igenis, szakaszvezető úr, de engedje meg, hogy előbb ... — böktem fejemmel a latrina felé. — Nincs előbb! Milyen férfi maga? Csak kibír egy-két órát. — Aligha ... Azonkívül fel kell öltöznöm, kisbabátban .. . — Fogja be végre! — szakított félbe. — Kiskabátban is kibírja. Indulás. Ott fűrészeltem a fát fél méteres hóban mínusz tizenöt fok hidegben, míg csak a fflrészbak magasságáig nem ért a facsomó. Azt persze mondanom se kell, hogy a szükség erősebb volt nálam. Hiába tartottam vissza vagy egy óráig, küszködtem vele, hogy kifogott a hideg, elöntött a veríték, és öklendeztem kínomtaan, de aztán... Ha még egészséges lettem volna, de akkor már pár napja a tífusz kerülgetett. A hidegben persze a nadrág ráfagyott az ülepemre meg a lábam szárára. A tífusz persze ezek után teljesen leütött a lábamról. A gyengélkedőbe nem kerültem be. Volt ugyan a tábornak lazarettje, ami mindösze egyetlen fabarakkból állt. Zsúfoltan száz ember ha elfért benne. A többi tífuszos, vérhasas beteg a fűtetlen körletben maradt. Ami természetesen csak súlyosbította egészségi állapotukat. Hetekig orvosa sem volt a tábornak. A parancsnokság füle botját se mozdította, hogy ia betegeket legalább elkülönítse az egészségesektől, közös barakkban,' közös szobákban tartotta őket. Ilyképpen az egészségesek is megfertőződtek, és több százan elusztultak. A muszosok maguk próbálkoztak valamiképpen segíteni a sorsukon. Hiszen mindenkinek csak egy élete van. Ahol már sok volt a beteg, onnét az egészségesek átszök- döstek más szobákba, ha megüresedett egy-egy hely. Nem csoda, ha menekültek a halál elől. Am sok esetben így is utolérte őket. A híres Szirmai szakaszvezetőnék tudomására jutottak a költözködések, és szigorúan közbelépett. Kifejezetten a „rend” kedvéért. Az imént csuklóztatásról beszéltem. Az egyik általános csuklóztatást éppen azért adta parancsba, mert a pánikos költözködések továbbra sem szűntek meg. Február közepe táján egy kora reggel a naposok sürgető kiáltozása és füttyögetése riasztott fel. — Ébresztő! — Sorakozó az udvaron! — Reggeli torna! Még alig virradt. Szirmai Heimler tizedessel a körletet járta. Közben vadonatúj gumibotjukkal meg-meglegyintették a késlekedőket. A lábadozó, de járóképes betegeknek is ki kellett vonulniuk. Amikor megtelt az udvar fázósan összehúzódó, didergő emberekkel, a szakaszvezető felüvöltött: — Futás körbe! Hajnalban szokott lenni a leghidegebb. Ráadásul aznap reggel még a szél is fújt. Hol együtt nyargalt velünk, meg-megtaszítva bennünket, hogy könnyebb legyen a futás, hol mSg ellenségesen nekifeszült a mellkasunknak, tépett, rángatott, beledöntött a hóba, és kegyetlenül a szemünk közé vagdosta a jeges havat. Mi pedig futottunk vagy inkább bukdácsoltunk körbe-körbe a félméteres hóban, akár a megkergült birkák vagy a ló a járgányban. A hideg mínusz harminc fok. Negyed óra után már csupán néhányan futnak. Sokan kifulladva, zihálva vánszorognak körbe-körbe, egymást támogatva. A többiek — a legénység zöme — a hóban hever, elcsúsztak, erejüket vesztve összecsuklottak és ottmaradtak. Egy-kettő talán örökre.
