Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Kövesdi János: „ötórai tea” és egyéb különlegességek munkaszolgálatosoknak
gyakran sajátkezűleg hajtott végre. Ugyanis az volt a hobbija, ahogyan maguk mondják. És miután megkötözte az áldozatot, odahajolt hozzá, és elkezdett kuncogni, majd öntelten nevetett. Ugyanilyen sátáni vigyorral nevetgélt a „tóparti látomásnál” is, amikor szánalmas áldozatai fülig sárosán, ázott egérként, dideregve kijöttek a mocsárból. Az alacsony értelmi színvonal itt is — mint sok más esetben — enyhítő körülménynek számított. Ez a „tóparti látomás” kísértetiesen hasonlított ia mi jégfürdőnkhöz — melyet Szirmai kerettisztes jóvoltából vettünk —, csak nem volt annyira hideg. Szirmai ugyancsak kitűnően értette a dolgát. De kezdjük az elején. Negyvenhárom január végén, a nagy vereség és a visszavonulás vagy inkább menekülés után a munkaszolgálatosok ismét gyűjtőtáborokba kerültek. A mi musz-száza- dunk is egy ilyen táborban állomásozott. Ukrajnában. Hadműveleti területen. Négy-öt munkaszolgálatos század megmaradt részei kerültek össze. A tábor teljhatalmú parancsnoka — ma sem értem, hogyan — egy tisztes, az egyik század keretéhez beosztott szakaszvezető volt. Jól emlékszem rá, Szirmainak hívták. Civilben szűcsmester volt. Ez a Szirmai szakaszvezető az alatt a három hónap alatt, amíg szabadon rendelkezett hat-hótszáz emberrel, tipikus példáját nyújtotta, mi születik abból, ha a gőggel beoltott butaság házasságra lép a hatalommal. A büszkeség vette-e el az eszét vagy úgy született, de tény, hogy a legegyszerűbb katonai dolgokkal sem volt tisztában. Még a vezényszavakat sem ismerte pontosan. Üvöltözni persze kifogástalanul tudott. Ha valakire, akkor rá aztán csakugyan állt Nagybaczoni Nagy Vilmos hadügyminiszter későbbi megállapítása: A tisztesek a fegyelem, a belrend és a szolgálatkezelés fenntartásában a tisztikarnak kevés segédkezet nyújtanak. Tevékenységük főleg abban merül ki, hogy elöljáró jelenlétében kiabálnak. A különböző munkákhoz, főleg a műszakiakhoz semmi gőzük, így munkavezetési tevékenységük általános parancsolgatásban merül ki. Sokan még a vezényszavakkal sincsenek tisztában. Mindez elviselhető lett volna, ha egy csipetnyi emberség, felebaráti érzelem, együttérzés lakozik benne. De kegyetlen vadállat volt. Zsidóval, kereszténnyel egyaránt könyörtelenül elbánt. Tetteivel szemléletesen kifejezte azok gondolkodását, nézeteit és belső életét, akik a tábor élére állították. Egy reggel a latrinára igyekezve összetalálkoztam vele az udvaron. Már messziről rám tapasztotta tekintetét. Mélyen ülő apró sertésszeme volt, nyaktartása pedig jellegzetesen merev. Nem szerettek vele a „kisegítő munkások” — ahogyan a horthysta hivatal nevezett bennünket — személyes ismeretséget kötni. Hirtelen nekem is megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, mert nekem is tudomásom volt közismert szokásáról, hogy ha egymagában látja az embert, magához inti, előbb alaposan meg- csuklóztatja, majd valamilyen ostoba feladattal bízza meg. Fordultam volna vissza meg nem is. Előre a szükség hajtőit, vissza pedig a félsz. A legszívesebben visszaszaladtam volna a barakkba, csakhogy már igen mennem kellett, ahova indultam. Egy darabig tétováztam, és ezen rajtavesztettem — már olyan közel értünk egymáshoz, hogy nem fordulhattam vissza. Túl gyanús lett volna neki. Most már csak egy lehetséges: előre! — határoztam el, és meggyorsítottam a lépteimet. Köszönök neki. és ügyesen elsiklok mellette, gondoltam. Melléje értem. — Maga hova siet annyira? — állított meg. — Dolgomra, szakaszvezető úr, alázatosan jelentem. — Mi az, hogy dolgára? Szóval maga fölényeskedik? Tiszteletlenkedik egy tisztessel?! — Dehogy, dehogy... — hebegtem, és elképzeltem, hogy ha most megcsuklóztat, baj lesz... Sietve hozzátettem: — Szükségre megyek, nagy szükségre. • — Majd én megtanítom magát! Különben miért van itt? — Itt? Azt hiszem ... igen ... igen... azért mert megállított a szakaszvezető úr. — Nem itt az udvar közepén, maga barom! A táborban. — Nem ... nem tudom. Ide soroltak ... — De miért? Zsidóbarát? — Minden ... ember ... felebarátja egymásnak.
