Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - FIGYELŐ - -noé-: Peter Jaroš: Vallomások

Kétségtelen, hogy a cselekmény és a történetek bemutatására, megjelenítésére alkalmasabb a mozgókép, mint a szó; de vajon elégséges ok ez arra, hogy a próza eldobja évszázadokon át oly nagy biztonsággal és sikerrel forgatott fegyvereit? E kérdés tüzetesebb vizsgálatára írásunkban nem térhetünk ki, viszont ia hősök viselkedését „valóságos” (megtörtént) vagy az író által kimódolt szituációkba helyezett figurák mozdulatainak, reakcióinak kérdéskörét érdemes továbbra is szem előtt tartanunk — ha már a modern próza lényeges jellemzőjeként szerepeltek jegyzetünk első mondatában. Ez az írói hozzáállás valójában az alkotás társszerzőjévé kényszeríti az olvasót, s a szórakoztatás mellett (helyében) gondolkodásra serkenti őt?

— mint ezt némely modernek állítják. Az „új regény” talán korszerűbb eszközökkel segít hozzá önmagunk megismeréséhez, mint Balzac vagy Tolsztoj? A kérdések mindegyikére tanulmány hosz- szúságú válaszokat adhatnánk, ám ezzel csupán az elméleteket, meghatározásokat sokasítanánk, ami nem célunk A nekivadult elméletesdi és terminológiai szőrszálbasogatás helyett célszerűbb konkrétumokhoz folyamodnunk, s ezek alapján válaszit találni leglényegesebb kérdéseinkre. Munkánkhoz kézenfekvő könyvecske Peter Jaroš nemrégiben megjelent kötete, a Vallomások. Arra keresünk tehát választ, hogy a modern mű formai követelményeinek eleget tevő írások valóban maiak, aktuálisak-e.

Jaroš fiatal, harmincnégy éves, s ez prózaírók között suhanckornak számít. A középnemzedék prózaíróira jellemző hibák — például a gyönge szerkesztés, az írói technika nem kielégítő ismerete vagy a hiányos életismeret — a kezdő epikusok esetében, természetszerűleg, fokozottabban jelentkeznek. Mielőtt azonban az írás technikai oldalairól, formai dolgokról szólnánk, nézzük, miről ír Jaroš. Ha a recenzens ebből a kérdésből indul ki, értelmezése a miről szól-ra adott válasszal kezdődik, ügyelnie kell arra, nehogy eltévedjen a cselekményes és a kontemplatív próza kérdései közti ingoványon. Tudvalevő: egy könyvet nem tesz remekművé pergő cselekménye, ugyanekkor a történetek, cselekményesség nélküli próza nem kell, hogy okvetlenül unalmas, fontoskodó, csip-csup dolgokkal bíbelődő legyen. A Zátony (hőse?, szereplője?, központi alakja?)

figuráját!) nem kapkodja fejét mozgalmas napjai miatt! Pavol Sapko története egy majdani mű (kisregény) lehetőségét hordja magában, a könyvben szereplő anyag helyzettanulmányok, sebtében rögzített arcképek, eseményekké, epikává még át nem transzponált ötletek, gondolatok, eszmék gyűjteménye. S ez a „vázlatkönyvszerűség” nem tekinthető írói erénynek. Tévedés ne essék, nem a kerekded történetet, az olvasmányosságot hiányolom, nem az arc nélküli, személyiséggel nem rendelkező figura, a névtelen hős zaviar. Annál inkább az, hogy a helyzetek, a történések helyei túlságosan felszínesek; Sapkó- nak van ugyan elgondolkoztató mozdulata, szava, a környezet erői is kö- rülörvénylik őt, de a külső hatásoknak nem marad nyoma a leikében, hacsak nem a Sapkó szájába adott — kellőképpen meg nem emészetett írói gondolatokra valló — mondatokból kivilágló közöny. A leírások következménye a naturalizmus, másutt a szimbolizmus. Zavaró végletek: a dolgok felszínén áthatolni nem tudás és jelképgyártás. Modern realizmus helyett naturalizmus és szimbolizmus. (Lásd Lukács György erről írt gondolatait!) Végeredményben tehát (filozófiai szakkifejezéseket használva) a jelenség és lényeg problémájába ütközünk. Nem kétséges: a szimbolista módszer, ha nem a lényeg elködösítésére és az álmélység fölkeltésére szolgál, kifejezhet lényeges dolgokat, fontos tartalmakat. A naturalizmus is körülírhatja a maga módján a valóságot, annyira, hogy sejteni tudja az események, jelenségek magját és a cselekvések belső indítékait. A „mélység mítoszai” és a dolgok héján való untalan kopogtatás viszont nem célravezetők. Sajnos, Jaroš a Zátony ban kritika nélkül, esetlegesen sorolja egymás mellé a „jelenséget” és a „lényeget”, tehát a könnyebb megoldást választja. A modern irodalom által számtalanszor feldolgozott témát, a közönyt csak ilyen szólamokban tudja megjeleníteni: „Hajdanában majdnem minden szlovák beszélt két-három idegen nyelvet, ma meg már aki tudott, az is elfelejtett. A szlovákság megszűnt csavarogni a nagyvilágban, nem vándorol többé hetedhét határon is túlra, hanem házat épít, s abban elzárkózik még a legközelebbi szomszédok elől is, s így, bár azelőtt éppen a vándorló hajlamukkal, a különleges szlovák, hazánk a