Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - FIGYELŐ - Garaj Lajos: Ivan Habaj: Az eperfa árnyékában
nagyvilág felfogásukkal különböztek másoktól, most ezzel a családi és nemzeti értelemben vett elzárkőzottsággal, össze- tapadottsággalf l), befelé fordulással egyre inkább a többi önimádó, individualista és önző európai nemzethez kezdenek hasonlítani. S oly sűrített nemzetté lettek már, hogy saját tartalmuk, tói megrészegülten még ürülékükben is gyönyörködnek, mint gyakran más nemzetek is teszik.” Kommentárnak, megfigyelésnek bőségesen elegendők az idézett sorok, viszont tartalmukat írónk a későbbiekben nem igazolja. A példa nem egyedülálló a könyvben, a szociológiai, lélektani definíciók legtöbb helyen nem egységesülnek a leírt életanyaggal, hanem mintha taszítanák, semlegesítenék egymást. A főszereplő élettörténete, magára maradása ugyancsak sablonos, íróilag nem hitelesített. Nem szeretném, ha félreértenének, nem a téma időszerűségét vonom kétségbe, sőt, aktualitására szavazok, melyet nem oldhatnak meg a nyakra-főre használt modern írói közhelyek. S végül: a főszereplő rejtélyes és abszurd halála is az írót igazolná, ha több volna, mint a leírások egyhangúságát, sivárságát ellensúlyozandó irodalmi kellék. A Vallomások elevenebb, tartalmasabb írás, bár ennek lapjain is fel-feltűnnek az irodalmi reminiszcenciák. Az az írói fogás történetesen, hogy a főhős nem jelenik meg a regényben, nem új. A témát akár a novueau román írói is feldolgozhatták volna. De ezen ne múljék. Az ismerelen nyomozó (az író főszereplőnek nevezi), aki a történet hat szereplőjével rokoni kapcsolatban áll, egy titokzatos öngyilkosság nyomainak földerítésére vállalkozik. A vállalkozás indítóoka, a „főszereplő” személye, valamint a vallomástevőkhöz fűződő rokoni szálak mindvégig rejtve maradnak. A kisregény hat részből áll, a tagolás voltaképpen a Žofka öngyilkosságában „érdekelt” hat személy monológja szerint történik. A vallomások elmondó! — sorrendben: Ivan édesanyja; Žofka anyja; Žofka apja; Ivan, Žofka férje; Julo, Ivan apja és Holar, az erdész. A Vallomások valójában egy házasság zátonyra futását kutatja, ami Zofka öngyilkosságának igazi oka volt. A „főhős” (miért főhős? ki ez az ember?) mindössze annyit tud földeríteni, hogy Žofkát idegbetegsége (valóban idegbeteg volt?) és egy szerencsétlen félreértés (ha hihetünk a hazudozós Julónak) kényszerítette a vonat kerekei alá. Hogy ki a hibás, arra többkevesebb biztonsággal megfelelhetünk. A válasz: a hat szereplő mindegyike, mert közönyös volt, mert nem képes a többiekkel igazi emberi kapcsolatokat kialakítani, mert önző módra él stb. A legfontosabb kérdésre — hogy ki az igazi bűnös — az olvasónak kell megadni a választ. A vallomások meg-meg- akadó nyomozása, a hat személy önarcképe Dosztojevszkij írásművészetére emlékeztet. Ez az összevetés iazonban nem minőségi, csupán módszertani. Hiszen Jaroš műve — rövidségénél, vázlatosságánál és hiányos emberábrázolásánál fogva — csak ígérete egy nagy tablónak, s kissé papirosízű alakjai sem mutatnak, sajnos, nagy élettapasztalatokkal rendelkező írót. A Vallomásoknak hibái mellett számtalan erénye van. Az írás szerkezete lehetővé teszi, hogy írónk ne untasson a mélylélektannal, a főhős, Zofka, közvetett jelenlétét tehát sikeres írói fogásnak mondhatjuk. A Vallomásokban a tények, helyzetek rögzítése nem fordul át szertelenségekbe, hanem az írói gondolatot, a mű filozófiáját építi körül. Most pár szó a fordításról! A kisebb nyelvbotlásokon kívül („Az nyomban otthagyta az urát...” „Az még csak el sem pityeredett...” — olvassuk személyekről szólván, másutt: egy hős arról beszélt, hogy a szoba szögletében ült stb.), felróhatnánk a fordítónak, Vércse Miklósnak, hogy az írások nyelvezete túlságosan iskolás és merev, szólásfordulatait mintha csak egy stílustankönyvből ollózta volna, sok helyütt pedig a papirosízű frázisokkal próbál lendíteni a mondatokon. Ügy hiszem — történjék bár az eredeti „rovására” — nem ártott volna a fordítások nyelvét elevenebbé, maibbá átdolgozni. (Madách könyvkiadó 1974)-noéIvan Habaj: Az eperfa árnyékában Iván Habaj (1943) a mai modern szlovák prózaírók fiatal nemzedékéhez tartozik. Váratlanul, meglepetésszerűen tűnt fel az irodalomban. Első kötete, Az alföldiek (Dolniaci) 1972-ben jelent meg a
