Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Vadászösvényeken (Gyímesi György: Az Ördöngöstől -a Hortobágyig)

hogy íróként is megállja a helyét, azt könyvét olvasva magunk állapítjuk meg.

A vadászirodalom az irodalom egyéb fajtáitól abban különbözik, hogy szükségszerűen szorosabban tartja a kapcsolatot az elsődleges valósággal, az élménnyel, a megtörténttel. Leginkább talán a napló rokona. Egyik végletének — a gyengébbiknek — azt a fajtáját fogadhatjuk el, amelyik nem más és nem több mint egyenes jelentésű, tudósító jellegű élménybeszámoló, melynek cselekménytartalma egyben minden értéke is. A szerző tőle telhetően kimerítően és a teljesség igényével leírja kalandjait — cserkészéseit és leseit, hibázásait és találatait —, de arra már nem futja a tehetségéből, hogy környezetét megkapó költői leírásokkal, társait reális lélektani ábrázolással, irodalmi szinten jelenítse meg. A másik végletként Hemingway vadásztörténeteit említhetjük: ezekben a vadászat — akár más elbeszéléseiben a halászat vagy a bikaviadal — már csak apropó, lehetőség arra, hogy az író az emberről beszéljen, arról az embereszményről, mellyel lelki rokonságot érez, s hogy ilymódon művészetet, esztétikumot teremtsen. Francis Macomber tragikus történetének nem a hatalmas hímoroszlán elejtése, nem a halálos veszélyt hordozó vadbivalyok trófeájának megszerzése a fő mondanivalója ,hanem az unatkozó, gazdag feleség és férje viszonya, a kérlelhetetlen emberi sors, amely akkor végez az emberrel, mikor diadala és ereje teljében érzi magát. Hemingway a vadászó embert írta meg és nem a vadászatot.

Gyimesi György történetei — szerencsésen — a megkörvonalazott két véglet között foglalnak helyet, mindkét lehetőséghez egyszerre távol és közel. Irodalmi szinten: élvezetes és valós élménybeszámolók. A mesélés szintjén: esztétikai élményt nyújtó művek. A történeteket pompás táj- és természetleírások kísérik, melyek hatásosan és gazda- gítóan egészít ki a mellékszereplők — vadőrök és vadászcimborák — lényegmondó jellemzése és lélekrajza. De a szerző írói vénájából még arra is futja, hogy önironikus kitételeivel és megjegyzéseivel, incselkedő észrevételeivel a humorérzékünket is ébren tartsa, s így többrétű élvezetet nyújtson. A Medvevadászat a Visó völgyében például szépprózának is kitűnő: az emberi helyzetek dinamikus rajza, egyenletesen növekvő

feszültsége és nyelvezete egyaránt a jól megírt rövid széppróza jellemzői. Mondanivalójának gazdagsága is túllép a szokványos vadásztörténetek belső értékein: az erdei ösvényeket medve után járó férfiak hétköznapjai mögött jelen vannak a társadalmi összefüggések és közösségi életviszonyok. A szavak és tettek túlmutatnák önmagukon, a jelenségek mélyén országok és népek egymáshoz való jó viszonyának a jelentősége vibrál, valami abból a természetes kölcsönösségből, amely mindig egymás felé közelítette a népeket. Mélyebb tartalmakat érzünk a Jávorszarvasvadászaton a Szovjetunióban, a Vadlibázás a Hortobágyon című írásokban is. Az író fürkésző szeme nemcsak a vadat látja, hanem az embert is, nemcsak a tájat, hanem a társadalom szokásrendjét és értékszerveződését is. De nem tudálékosan és fontoskodva, hogy közben elvesszen a vadászat izgalma, lélektani értéke és a siker ereje, hanem úgy, hogy a kétféle valóságrész — élet és kaland — szoros egységbe ötvöződjék, erősítvén és kiegészítvén egymást: az író nyújtotta művészi kép egységes és teljes, s így kielégít.

És elgondolkoztat. Immár városi emberek lévén, napról napra ugyanazokat a betonösvényeket járjuk lakásunk, munkahelyünk, üzleteink és hivatalaink között, színházaink, antikváriumaink és borozóink igézetében, ugyanazokkal az arcokkal és gondolatokkal találkozva. S most nézzük meg a kötet egyik fényképét: komor erdők borította középhegységek hajlatában fából ácsolt vadászház áll egy hegyitó partján. Számomra a céltudatos és gazdagító magány szimbóluma. Azért ment oda, aki ott lakik, mert vonzza, csábítja a kapitális szarvasbikák őszi násza, a rohanó vaddisznócsorda csörtetése és az élelem után kutató medvék surrogó léptei. Aki napokra és hetekre odaköltözik, annak van lelkiereje kiszakadni a városi kőösvények szövevényéből, hogy vadcsapásokon és illatos utakon járjon, hogy a természettel találkozzon, amely már-már csupán úgy él bennünk, mint gyerekkori emlékeink, mint lelkünk mélyén szunnyadó vágy és bátortalan akarat, pislákoló parázs a napi gondok hamuja alatt. És úgy érezzük, hogy az az ember, aki abban a faházikóban lakik, mer akarni és hinni önnön képességeiben. Ezért optimista könyv számunkra a Gyimesi Györgyé;