Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Vadászösvényeken (Gyímesi György: Az Ördöngöstől -a Hortobágyig)
nyelvhasználat szerinti füstbe helyett egyáltalán nem idegenek sem a régi, sem a népnyelvtől.) Ezzel az alapjában véve egyszerű metaforával eljutottunk Csanda Sándor könyvének — felfogásom szerint — legjelentősebb, legértékesebb részéhez: a szőképek, alakzatok világához. A könyvnek ez a terjedelmileg is legtekintélyesebb része (140—255) a benne felhalmozott dokumentációs anyaggal nemcsak Balassi költészete szempontjából, hanem a kontrasztív stilisztika vonatkozásában is komoly érték, fontos tényanyag a további kutatásokhoz. Az egyes szóképekkel nem szándékozom itt foglalkozni, csupán egyetlen adalékra utalok. A szóképek felsorakoztatása révén sikerült Csandának megerősítenie egy ingatag elméletet, amelyet Varjas Béla Balassi költészetének mámorító hatására, de józan és reális indokok nélkül állított fel. A Katonaéneket ugyanis Varjas — számomra is érthetetlenül — úgy fogja fel, mint egy valóban megtörtént csata lírai leírását, s benne a magyar lírában először felcsillanó humort is látni vél. Teljes mértékben osztom Csanda kijózanító nézetét: .. még sincs a költeményben humor, sőt még paradoxon sem, hanem csak egyszerű szóképek...” (121). Mint bevezető soraimban jeleztem, nem volt szándékom Csanda Sándor könyvéről szabványos recenziót írni, még kevésbé vállalkozhattam volna a tanulmány irodalom- történeti értékelésére. Számomra egy mű annyiban jelentős, hogy milyen gondolatokat ébreszt, milyen kérdések vizsgálatára, feltárására csábít, vagy milyen ellentmondásokra serkent. Ha ezeknek a szerteágazó reminiszcenciáknak szintéziseként mégis megpróbálok összefoglaló véleményt alkotni Csanda Sándor könyvéről, azt aligha tudnám találóbban kifejezni, mint Rákos Péternek a könyv borítóján olvasható szavaival: „Ez a mű nemcsak mérföldkő a szerző tudományos munkájában, hanem az irodalom sajátos művészi jegyeit és történeti-társadalmi meghatározottságát összeegyeztetni törekvő modern irodalomtudományi tendencia érdekes megnyilatkozása.” Benkő László Vadászösvényeken (Gyímesi György: Az Ördöngöstöl a Hortobágyig) „Amikor még kemény marokkal szorítja össze az éjszakai fagy a rögöt, amikor a hegytetőket még vastag hó- prémsapka borítja, amikor a tavasz hódító, zsongító illatával, rügyfakasztó jókedvével, pillét előcsaló melegével még csak a völgyek legaljára surran be, akkor tartja nászát hegységeink legnagyobb madara, a siketfajd.” Olvassuk a sorokat, s valami megmozdul a lelkünk mélyén és eltölt melegséggel. Mintha Gyimesi György, bensőnk mélyrétegeit mozgatva meg, a gyerekkorunkat lopta volna vissza egy pillanatra: a községi könyvtárból kikölcsönzött vadászkönyvek (Bársony István, Csathó Kálmán) varázsát, a városi fegyverkereskedés előtti ácsorgások nyomán születő ábrándozásokat, a kirakatban tompán csillogó kakasos tizenhatosok fenségét, a birsalmafa nyíltól és csúzlitól a kéz alatt vásárolt, nikkelezett öreg légpisztolyig vezető utat s a hatos flóbert keltette álmokat. Hosszan sorolhatnám a sort. Régen volt, és mindez még igaz, mert lám: emlékszünk rá, bennünk él. Szunnyadoz- va, de ébredésre készen, „hétköznapok hordalékával” takarva, de romantikus életerővel világra kívánkozva. S Gyímesi György most könyvével, fajdkakasaival, szarvasbikáival és vadkanjaival, medvéivel és jávorszarvasaival életre keltette, felidézte számunkra ezt a reális mesevilágot, visszaadta emlékeinket és még meg is tetőzte őket újabb élményekkel, valós képekkel és korszerű életérzéssel, mai erdők zúgásával és számunkra is elérhető hajnalok illatával. Életre keltette nekünk, ő, akinek a sors lehetővé tette — vagy ő volt elég erős ahhoz, hogy ezt kiharcolja a maga számára? —, hogy vadász és író egyszerre lehessen. Mert író ő a javából; hogy vadásznak is jó, tőle tudjuk — s elhisszük neki —, de
