Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Benda Kálmán: Magyarország a 16.—17. század fordulóján

Rudolf és utódainak politikája a spanyol példakép hatása alatt mondható despotikusnak, de centralisztikus nem volt.

Mindehhez járult az az Európa-szerte egyedülálló dolog, hogy a Habsburgok nem azonosították magukat országaik érdekével. Politikájuk középpontjában egyrészt a Német Birodalom fölötti tényleges uralom kivívása állít (ennek rendelték alá a törökkel folytatott küzdelmet is), másrészt a spanyol birodalom trónjának megörökléséhfiz igazodó meg-megújuló törekvések. Miksa, Rudolf vagy II. Mátyás mindenekelőtt császárnak érezte magát, s magyarországi, de ausztriai és csehországi politikájukat is alárendelték családi törekvéseiknek. Ez előbb csak feszültséget, később súlyos ellentéteket szült a központi kormányzat, az uralkodó és az egyes országok között, különösen Magyarországon, amely joggal sérelmezte, hogy az uralkodó még a török elleni védekezést sem szervezi meg, s hogy a török hadjáratok és a császári zsoldoscsapatok garázdálkodása következtében az ország teljes pusztulásra jutott.

Az uralkodóház és országaik ellentéte különösen kiéleződött a reformáció révén. A nyugati tartományokat kivéve, a Habsburg országok mind csatlakoznak a reformációhoz s az 1580-as évekre a monarchián belül erős protestáns többség jött létre. Csehországban a husziták és utraquisták mellett a kálvinizmus és a luteranizmus is erősen tért hódított. Morvaország kereken 350 egyházközségéből 300, Szilézia és Lausitz egészében luteránus volt, Alsó- és Felső-Ausztriában viszont jelentős katolikus kisebbség is maradt. A protestánsok zöme itt is luteránus, de Felső-Ausztriában a hangadók kálvinisták. A stájer nemesség nagy többségében luteránus volt, Karinthiában és Krajná- ban ugyancsak az ő kezükben volt ia többség. A magyarországi helyzet ismert. Azt mondhatjuk, hogy csak a horvátok maradtak katolikusok, különben a nemesség szinte egészében, az egykor római katolikus lakosság 85—90 százalékban protestáns volt, s a magyarok közt a többséget ekkor már a kálvinisták alkották. (Erdélyben számottevő volt az unitáriusok száma is.) Politikában és közéletben egyaránt a kálvinizmus volt a hangadó. A katolikus egyház gyakorlatilag szinte megszűnt. Egy 1601-es nun- ciusi jelentésben azt olvassuk, hogy a római katolikus egyházi személyek (világi papok és szerzetesek) száma a magyar királyságban nem éri el a 300-at, ennek többsége is Horvátországra esik. Possevino jezsuita szerzetes följegyzései szerint 1584-ben az erdélyi fejedelemség területén 500 protestáns prédikátor (200 luteránus, 200 kálvinista és 100 unitárius) mellett mindössze 10 katolikus egyházi személy volt. Ebből is négy a somlyai Báthoryak birtokain. Persze a püspöki székeket azért betöltötte az uralkodó, akkor is, ha a püspökség a török területre esett, ha hívei nem voltak s a püspök maga Bécsben vagy Nagyszombatban az udvar kenyerén élt. Kinevezték őket, mert a püspökséggel a középkori magyar alkotmány értelmében politikai jogok jártak. A püspök tagja volt a királyi tanácsnak, s mivel a világi urak közt katolikus már alig akadt, szükség volt rájuk.

A nagy többségében protestánssá vált birodalomban a Habsburgok ugyanis mindvégig ragaszkodtak a katolikus egyházhoz és az ellenreformáció politikájához. így a magyar rendiség és az abszolút uralmat célzó Habsburg politika lassan érő s időszakunkban kirobbanó ellentéte is mint a reformáció és ellenreformáció harca jelentkezett.

A katolikus vallás egyeduralmának visszaállítására protestáns tartományaikon belül a Habsburgok egyetlen szövetségest találhattak csak: a klérust. így a klérus mint a trón egyetlen támasza mind nagyobb hatalomhoz jutott, s mivel veszteni valója nem volt, állandóan támadásra tüzelte az uralkodót. Rudolf alatt a pápai és a spanyol udvar által is erőteljesen támogatott püspöki kar bizonyos vonatkozásokban már döntő tényezője a Habsburg politikának. Ezáltal viszont még inkább konzerválódott a po litikában és az államvezetésben, ami középkori maradvány volt, s a rendi dualizmus szinte trializmussá lett, amelyben a hatalmon az uralkodó, a katolikus klérus és ia protestáns rendek osztoztak. A mind labilisabb társadalmi helyzetben a szembenálló három fél közül kettőnek az ideiglenes szövetsége teljesen felboríthatta a hatalmi viszonyokat. Ez történt 1608-ban, amikor a rendek és a klérus politikai szövetsége meghátrálásra és lemondásra kényszerítette a magára maradt Rudolfot.