Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Benda Kálmán: Magyarország a 16.—17. század fordulóján

Miközben az 1590-es évekre kiéleződött az udvar és a rendek hatalmi ellentéte, nagy anyagi és véráldozattal, de lényegében eredmény nélkül folyt a 15 éves háború. A háborús gépezet táplálása kimerítette az örökös tartományokat, a háború színtere, Magyarország pedig végső romlásba jutott, Az udvar 10 millión felüli adósságtól is nyomva, a pénzügyi összeomlás szélén állt, a fizetetlen zsoldoshadak garázdálkodása — elsősorban Magyarországon, de a cseh—osztrák tartományokban is — minden képzeletet felülmúlt. Ennek a kormányzatnak csak egy következménye lehetett: az uralkodó elleni rendi felkelés, amely rendi felkeléshez azonban az elkeseredett polgárság és a koldussá tett parasztság is csatlakozik.

Annak okait keresve, hogy a rendi ellenállás és az országos elkeseredés miért csak Magyarországon jutott el a fegyveres felkelésig, nem elegendő arra rámutatni, hogy Rudolf uralma a legnagyobb súllyal Magyarországra nehezedett, s hogy a rendi ellenállás itt támaszkodhatott leginkább az önálló államiság hagyományaira. Utalnunk kell mindenekelőtt arra, hogy a birodalomban Magyarország volt az egyetlen, amely fegyverben állt. Minden nagyúr külön, csak tőle függő fegyveresekkel rendelkezett, azon kívül, hogy a végvárakban és a mezei hadakban több tízezer ember szolgált állandóan. Kéznél volt tehát az a fegyveres erő, sőt a török személyében a külső szövetséges is, amelyet, ha a rendek a maguk oldalára tudták állítani, sikerrel fordíthatók szembe a központi hatalommal. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a magyar rendiség nemcsak a legerősebb, de a legöntudatosabb volt a Monarchiában.

A magyar urak hozzászoktak az önálló cselekvéshez, s legjobbjaikat erős politikai és közjogi érzék jellemezte, amit nem mondhatunk el a cseh és főleg -az osztrák arisztokratákról. Itt mutatkozott meg annak jelentősége, hogy a köznemesi tömegek kiszorultak a politikai irányításból, s a vezetés és az intézkedés néhány feltétlen tekintéllyel rendelkező nagybirtokos főnemes kezébe került. Lengyelországban ebben az időben a rendi törekvéseknek nagy és figyelemreméltó elméleti irodalma jött létre, a gyakorlati politikában azonban a lengyel rendek nem tudták valóra váltani az elméletet, már csak azért sem, mert a köznemesi tömegek maguk felett tekintélyt nem tűrő anarchisztikus viselkedése megakadályozott minden egységes fellépést. Magyarországon nem volt a rendi törekvéseknek számbavehető irodalma, a gyakorlati politikában azonban a nemesi vezérek minden elméleti iskolázottság nélkül is megállták a helyüket. Közöttük kitűnő politikai érzékkel rendelkező, messzenéző államférfiak voltak, akik jó stratégáknak, és még jobb taktikusoknak bizonyultak. Törekvéseik egybevágtak a rendi törekvésekkel, de a nemesi jogokért folyó küzdelmet közjogi síkra emelték, s az sem vitás, hogy Rudolffal szemben az ország érdekét képviselték.

A magyar rendi ellenállás győzelmére a koronát az 1608-as pozsonyi országgyűlés tette fel. Ha az új uralkodó, II. Mátyás vallási vonalon engedményeket és biztosítékokat ad a protestáns rendeknek, akkor föltehetően sikerrel alkudozhat a politikai vonatkozásokban. A dinasztikus politikához való ragaszkodás azonban megkövetelte Mátyástól, hogy szövetségesei, a Vatikán és Spanyolország, az országon belül pedig a klérus kívánságait mindenképpen figyelembe vegye. Ez pedig azt jelentette, hogv politikai, hatalmi téren adott engedményekkel kellett az egyházi vonatkozású kívánságokat leszerelnie. A koronázás előtti és utáni törvények lényegében fenntartották a katolikus klérus korábbi politikai irányító szerepét, ugyanakkor szinte minden jogot kicsavartak az uralkodó kezéből, egészen odáig, hogy a király a rendek jóváhagyása nélkül nem üzenhet háborút és nem köthet békét. Az uralkodói hatalom a Monarchia egész területén visszaszorult, a magyar rendek pedig korábban elképzelhetetlen jogok birtokába jutottak.

A protestáns rendi tábor természetesen csak a főcélokban volt egységes, abban hogy az ország társadalmi és politikai rendjében a nemesség abszolút uralomra jusson, a részleteket illetően az egyes csoportok közt voltak ellentétek. Tudjuk, hogy Bocskai Istvánnal is szembenállt a politizáló nemesek egy jellegzetes és jelentős csoportja, élén Illésházy Istvánnal, s ez a csoport a radikális nézeteket valló fejedelemmel szemben a megalkuvást képviselte. Kátay Mihály kancellár, Rimay János, akkor fejedelmi titkár, Nyáry Pál, Apponyi Péter voltak főtagjai ennek a csoportnak (velük szemben a császári párton idesorolható Thurzó György is), mely egyházi vonatkozásban a tűre-