Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Benda Kálmán: Magyarország a 16.—17. század fordulóján

Más képet kapunk, ha a mezővárosok civis polgárságát is bevonjuk számításainkba. Ez az ekkor dinamikusan fejlődő réteg a szó nyugati értelmében ugyan éppen úgy nem polgár, mint a városlakók többsége, de már nem is paraszt a szó feudális-kori értelmében. Ez a magyar civis réteg, melynek száma legalábbis azonos a városlakókéval, tehetős anyagi helyzetében szívesen áldoz iskolákra, műveltségre, illetve az ezt intézményesen tápláló református egyházra. Megírható-e a magyar művelődés története az ekkor felfejlődő debreceni kollégium és hamarosan négyszázra tehető particulája nélkül? Kihagyhatók-e a Szenei Molnár Albert tanulását anyagilag is támogató Asztalos Andrások a magyar irodalom és tudomány mecénásai közül? Annál határozottabban mondhatjuk, hogy nem, mert nemcsak anyagilag járultak hozzá a század irodalmának és tudományának fejlődéséhez, hanem azt nagymértékben a maguk világnézetére is formálták. Innen és tőlük, az ő támogatásukkal és az ő felemelésükre, ekkor indul el az az irodalom, mely, magyar burzsoázia nem lévén, paraszt-polgári eszmékkel csatlakozik az európai irodalom nagy demokratikus áramlatához. Szenei Molnár Albert élete és működése sem értékelhető helyesen, ha nem ismerjük a mezővárosok mozgékony társadalmát és forrongó szellemiségét, melyből ő is jött.

A polgárságnál jóval nagyobb számú volt az ország nemessége. Az 1781-es népszámlálás a lakosság 4 százalékát találta nemesnek. Ha tekintetbe vesszük, hogy a tömeges nemesítések (így a hajdú-kiváltság adományozása) éppen korunkra estek, s hogy a 18. század folyamán ezek egy részét visszavonták, továbbá tekintetbe vesszük, hogy 1711 után kereken 1 millió nem nemest telepítettek külföldről az országba, akkor aligha tévedünk, ha az 1600-as évekre százalékosan több nemest feltételezünk, mint 1781-ben. Számuk az összlakosság 5—6 százalékát tehette ki, ami 150—180 000 fő. Ez a viszonylag nagy szám önmagában is sokat megmagyaráz a 17. századi magyar eseményekből. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy zömük szinte paraszti sorban élő, egytelkes kisnemes volt, s csak kicsiny hányada volt az ország ügyeiben szavát hallató birtokos nemesség. (Összehasonlításként említsük meg itt is, hogy a cseh és osztrák tartományokban a nemesség számaránya 2,5 százalék alatt maradt, igaz, Lengyelországban 6—7 százalék körül járt. A nyugati országokban viszont 8—10 százalék polgárral szemben nem egészen 1 százaléknyi nemes állt.)

A nemesség legnagyobb tömegben Felső-Magyarországon, a Tisza-menti megyékben élt. Szabolcsban, Szatmárban, Zemplénben és Borsodban számarányuk 20—30 százalékot is elért. Érthető, hogy a köznemesi megmozdulások tömegerejét ekkor és később is ezek a megyék adták. A nemesség százalékaránya 2—4 százalék között mozgott Árvában vagy Zólyomban, s a Dunántúl nyugati részén sem haladta meg a 4—5 százalékot. Viszonylag még legtöbben Pozsony és Nyitra megyében éltek. Erdélyben a legtöbb nemes a partiumi megyékben, azután Csík- és Udvarhely-széken volt található. A szászföldön viszont számuk nem érte el a másfél százalékot.

A nemesség óriási többsége ekkor még falusi birtokán lakott. Az egymástól távoleső, magános udvarházak nemesei a két vagy három hetenkénti megyegyűléseken találkoztak egymással, itt értesültek az országos eseményekről, s itt alakították ki közös álláspontjukat. A városok féltékenyen ügyeltek rá, hogy falaik közé nemes ne telepedhessen, polgárjogot nemesnek nem adtak, — a nemesi és polgári érdek szem- benállt egymással, és életformájuk is más eseményekhez igazodott. A bizonytalan idők azonban a nemességet mindinkább a városok felé irányították, s éppen korszakunkban indult meg a betelepülésért folytatott harc. Az 1608. évi koronázás előtti 13. törvénycikk először mondta ki, hogy a városok nem tilthatják meg a nemesek betelepülését. Igaz, kimondták, hogy a nemesi kiváltság a városon belül nem érvényes. Ekkor indult meg a városi zárt társadalmak lassú fellazulása.

A 17. századdal beköszöntő gazdasági depresszió Magyarországon is a majorsági gazdálkodás fokozását, a jobbágyok erősebb röghöz kötését hozta. Mivel a mezőgazda- sági termények ára a korábbiak harmadára zuhant, ugyanazon külföldi iparcikk, például a posztó megvételéhez több terményt kellett eladni. Több terményt, élelmet kívánt a nagyúri udvartartás jelentős megnövekedése is. Mivel a termelési technika nem fejlődött, a mennyiségi fokozásra csak egy lehetőség maradt, az, hogy a birtokos minél több földet vonjon saját kezelésébe, s azt ingyen munkaerővel, robotban művel-