Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - HAGYOMÁNY - Benda Kálmán: Magyarország a 16.—17. század fordulóján
tesse. Mivel pedig a jobbágy természetes védője, a királyi udvar az összeomlással fenyegető anyagi helyzetben nem is gondolhatott arra, hogy a török elleni védelmet saját zsoldosaival lássa el, kénytelen volt eltűrni, sőt elősegíteni, hogy a nagybirtokosok fegyveres katonaságot tartsanak, ez viszont békeidőben a földesúri elnyomás eszközévé vált. Ezzel függ össze az a különben szintén Európa-szerte észlelhető, s a Habsburg Monarchia más országaiban is kitapintható jelenség, hogy az 1600-as évek elejére a nemességen belül jelentősen megnőtt a főnemesség, a nagybirtokos arisztokraták súlya. Magyarországon a folyamatot, mely már a század közepén megindult, a 15 éves török háború gyorsította meg. Történetírásunk részleteiben még nem mérte fel azt a pusztulást, ami 1590 és 1604 közt az országban végbement. Az összeírások egybehangzóan azt mutatják, hogy az ország adózó jobbágyportáinak száma átlagban felére, a végvári vonal mentén pedig harmadára csökkent. A pusztulás 1604-ben sem állt meg, sőt a Bocskai-fölkelés harcai, Basta zsoldosai, vagy a hajdúk révén olyan vidékekre is átterjedt, amelyek a török hadszíntértől távolabb mindeddig megkímélődtek. Az 1607 elején Kassára utazó királyi biztosok jelentéseiből egy teljesen elpusztult ország képe rajzolódik ki. Nyomor és éhség fogadja őket mindenfelé, s ehhez járul a megdöbbentő felismerés, hogy felborult a termelés és a társadalom megszokott rendje, korábbi egyensúlyi állapota. A háborúskodás széles rétegeket kivetett a termelésből, egész falvakat rabszíjra fűztek vagy bujdosásba kergettek, virágzó városok váltak a tűz martalékává, s a jobbágyság legmunkabíróbb korosztálya tömegesen állt hajdúnak. A települések pusztulása, a népesség megritkulása éreztette hatását a nemesi társadalom vagyoni és hatalmi rétegződésében is. Az a köznemes, akinek 20—50 jobbágytelkéből a fele vagy kétharmada pusztává lett, vagyonilag és így politikai súlyban is jelentéktelenné vált. A sokszáz falu, többezer jobbágyporta fölött rendelkező nagybirtokos főnemes kevésbé érezte meg a pusztulást, arról nem is szólva, hogy mivel védekezési lehetősége nagyobb volt, birtokainak pusztulása sem volt akkora. A társadalmi változás politikai következményei először a megyei életben jelentkeztek. A nagybirtokosok hatalmi súlya és tekintélye már a századfordulóra nyomasztóvá vált. Az alispánt hovatovább mindenütt a főispán jelölte, volt ahol salláriumának egy részét is ő fizette, s a nagyúr, a főispán előzetes hozzájárulása nélkül az alispán vagy a megye tisztikara még kisebb ügyekben sem mert határozni. Felső-Magyarországon, Zemplénben, Szabolcsban vagy Abaujban a nagyszámú és viszonylag jómódú köznemesség még megőrzött valamelyes cselekvésbeli önállóságot, az északnyugati vagy a dunántúli megyék azonban moccani sem mertek a Zrínyiek, Nádasdyak, Batthyányak vagy az Illésházyak engedélye nélkül. „Azért kegyelmes uram, én nagyságod szolgája lévén, vagy éjjel, vagy nappal az nagyságod parancsolatja érkezik, szolga lévén, mindenkor készen vagyok” — írta Bakáts Sándor, Zala megye alispánja Batthyány Ferenc főispánnak 1607. április 14-én. A megyegyűléseken a szökött jobbágyok, a zálog birtokok, az örökségek ügye nem egyszer kavart vitát, országos politikai kérdések azonban csak ritkán kerültek szóba. Ha pedig mégis, többnyire minden szó nélkül tudomásul vették a nagyúr álláspontját, amit az alispán tolmácsolt. Az 1600-as évekre a megyei élet visszaesett. Sorozatos a panasz, hogy a gýúléseket kevesen látogatják, hogy a tisztségeket senki nem akarja vállalni, annyira, hogy egyes megyék büntetéssel sújtják a gyűlésről távolmaradókat és azokat, akik megválasztásuk esetén nem veszik fel a tisztséget. Egyébként a megye országgyűlési követeinek személye is a főispán hozzájárulásától függött. Az 1607. márciusi kassai részgyűlés, amelyen a hét rebellisnek számító felső-magyarországi megye küldöttei vettek részt, csak akkor mert tiltakozni a bécsi békével ellenkező uralkodói rendelkezések ellen, amikor erre Illésházy István engedélyt adott. Az 1608-as koronázó országgyűlésen pedig, mely törvénybe iktatta a rendiség győzelmét az uralkodói hatalom ellenében, a nem egyszer viharos tárgyalásokban a megyei küldöttek meg sem szólaltak, csak ha a nagyurak egymás közt már megegyeztek, szabad volt vivátozniok.
