Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - HAGYOMÁNY - Benda Kálmán: Magyarország a 16.—17. század fordulóján
sa jóvoltából, s a kiváltságok és biztosított polgárias birtoklásviszonyok folytán évről évre gazdagodott, csinosodott, látványos vásáraira mind több embert vonzott maga termelte árui értékesítésére, s lassanként minden konkurrensét megelőzte. Megőrizhette azután Molnár a közös városi gazdálkodás és igazságszolgáltatás koncentrált munkáját végző tanács emlékét, s a bíróét, amint földesúri vagy kincstári tisztekkel alkuszik és kedvezményeket próbál kicsikarni az úrbéresek számára. Végül szükségképp megőrizte egy számos termelőágat összefogó gazdag civis-háztartás képét, ahol a molnár- és ácsipar mindennapos teendőit párhuzamosan kellett végezni, végeztetni a sokholdas szőlők és gabonaföldek művelésével és a termésfölösleg eladásával, de ahol ugyancsak évről évre nőtt a jólét. Mindez alighanem biztonságérzetét, vállalkozó kedvét növelte, s a nagy lehetőségek reményét adta neki. Hogy a születő európai kapitalizmus polgárának, a minden percét Istennek tetsző vagyongyűjtésre fordító kereskedőnek-gazdának életvitele és gondolkodásmódja menynyire összefonódott a kálvini ideológiával, azt a kutatás már évtizedekkel ezelőtt bizonyította, akárcsak hazai viszonylatban azt, hogyan talált utat a méliuszi reformáció gazdagodó alföldi mezővárosaink „áros” embereihez. Nem kétséges, hogy Szencen, szerényebb keretek közt és kevesebb szervezettséggel, ugyanezek a folyamatok mentek végbe, bár nem sokkal utóbb egy kis „elkanya- rodás” is megkezdődött. A gazdasági fejlődés 1587 utáni megroppanásáról azonban Molnár Albert már csak szülővárosától többé-kevésbé elszakadva értesülhetett, s ez talán még ízelítőt adott neki a nehézségekkel való megküzdés próbájából. De a helyi református egyház alig valamivel később bekövetkezett háttérbe szorításának híréről már csak egy idegen világban, egy igazi európai szintű városban értesült, ahol azt építették benne tovább, aminek alapjait a szülőföld és a gyermekkor élményei rakták le. Banda Kálmán Magyarország a 16.-17. század fordulóján* A 16.—17. század fordulójának magyar írásait forgatva, a kései olvasót megcsapja a levelekből, naplóföljegyzésekből kiáradó elkeseredés, reménytelenség. Néhai jó Takáts Sándor, aki egy életet áldozott a török-kori levelezés végigolvasására, egyetlen vigasztaló mondatot vagy bizakodó hangot sem talált ebből az időből. A kortárs úgy érezte, hogy a szentírásbeli utolsó ítélet köszöntött az országra, s a kiúttalan helyzetben apokaliptikus rémképekben fejezte ki a teljes pusztulás érzését. „Ezidőben a magyar keresztyénség minden külső emberi segítségtől megfosztatott vala — vélte a prédikátor, Szepsi Csombor Márton. — Nem vala kire szemeit oltalomnak okául függeszteni, csak sóhajtunk, bánkódunk és az Istenhez őfelségéhez fohászkodunk vala.” Ahogy a kor legvagyonosabb, úgy is mondhatnánk legsikeresebb embere, az öreg Illésházy István írta, kevéssel politikai pályájának csúcspontja, nádorrá választása előtt: „Adta volna az Űr Isten, hogy az üdőt ne értem volna, és ez undok világból régen kimúltam volna. Boldogok azok, akik az Urban meghalhatnak és ezöket nem látják. (...] Mérhetetlen fájdalom tölt el bennünket, mert közeledni látjuk azt az időt, amikor végkép elveszünk” — olvassuk az 1593-as országgyűlés rendjeinek fölterjesztésében. A történetírás már régen megállapította, hogy a 16. század végén, a 17. elején élő európai embernek bőven volt oka a panaszra és elkeseredésre. Az az optimizmus, amellyel alig 100 évvel korábban a reneszánsz gondolkodói elméletben felépítették az * Elhangzott a Szenei Molnár Albert születésének 400. évfordulója alkalmából Sárospatakon rendezett tudományos ülésszakon, 1974. május 16-án.
