Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Maksai Ferenc: Szene mezővárosa a 16.—17. század fordulóján

és differenciáltságát. Szencen — ahol jobb híján be kell érnünk a családnevekből kikövetkeztethető foglalkozáselemzéssel — 1581-ben 345 adózó (bortermelő) közül 85 (25 százalék), 1632-ben 253 úrbéres közül 82 (33 százalék) volt iparűző. Az utóbbiak már nagyobb részükben zsellérek, jőnéhányuk tehát feltehetőleg teljesen elszakadt a mezőgazdasági termelő munkától. (A 16. század végén még aligha jutott el idáig a fejlődés.) Az iparágak száma 1581-ben 21, 1632-ben 14, messze fölötte az átlagfalu iparág-mennyiségének. Legtöbbjük mindkét időpontban a textil-, bőrkikészítő-, fa-, fém- és húsipart műveli, a finomabb specializálódást íj-, lakat, süveggyártók, szűcsök, csiszárok képviselik.

A helyben gyártott ipari termékek értékesítésére Szene hétfői hetivásárain és évi nagyvásárain kínálkozott a legjobb alkalom, akárcsak a családi szükségletet a lakók jórészénél tekintélyesen felülmúló gabona- és különösen bortermés vagy az állatszaporulat eladására. (Az utóbbiakra a helyi kocsmákban és mészárszékekben is.) A már említett „átmeneti” helyzet kísért itt is: ezek a nagyhírű szenei sokadalmak, amelyeknek pedig igen messziről jött, pénzes látogatói is voltak, nem vehették fel a versenyt a pozsonyiakkal vagy más nagy civitásokéval, ahol hatalmas tételekben vásárló külföldi kereskedők is megfordultak, mint ahogyan a királyi városok patríciusainak egy része is hivatásos kereskedőként tartott kapcsolatot több országgal. De másfelől éppen a szenciek voltak (többi mezővárosunkhoz hasonlóan) legfőbb közvetítői, mindenekelőtt vásáraikon, a tágas körzetükben levő falvak mezőgazdasági terményeinek és más városok iparcikkeinek is.

Mivel a jövedelemszerzés fönt említett forrásai közül egy háztartás akár 3—4-ből együttesen is merített (például szőlő- és gabonatermelésből, marhatartásból, iparból), s a családok többsége termelt piacra, folytatott a termelés mellett árusi tevékenységet is, így — éppen a 16. század második felének békés évtizedeiben — számos szenei família jutott el a civisi jómód magas fokára. Ennek a tendenciának Szencen is, mint más mezővárosokban, törvényszerűen egy ellenkező irányú fejlődés felelt meg: ahova olyan sok szegény ember is egybegyülekezett a környékről, ott magasba szökött a zsellérek, a nincstelen bérmunkások arányszáma, s az utóbbiak éppen a meggazdagodottaknál találtak jó munkaalkalmat.

A termelőmunka zavartalan, folyamatos eredményességét és különösképp az 1570— 80-as évek nagy gazdasági fellendülését Szencen egészen 1587-ig még a kisebb termés- ingadozások vagy tűzkárok is alig háborgatták. Akkor azonban előbb a bortermelésben állt be valamilyen — eddig pontosan nem ismert okokra visszavezethető — válság, és ez a terméseredményeket évtizedeken át az addigiak felére-harmadára szállította le. Az így bekövetkezett erős jövedelemcsökkentést a csupán létszükségletet fedező gabonatermés időleges emelkedése alig ellensúlyozhatta. (A malmok száma bizonyára ekkor növekedett meg úgy, hogy utóbb az ötöt is elérje.) Majd még szomorúbb idők következtek: a háború kitörését követően, vagyis 1594-től az ellenséges pusztítás, a gazdák és családjaik kényszerű időleges elköltözése, az ennek következtében beálló termés- kiesés már mind gyakoribbá vált, egyre tovább sorvasztotta a lakosság anyagi erőit, majd számát is. 1598 után rohamosan zuhant az adóztatható szenei porták száma, még a vele együtt pusztuló Pozsony megyei falvakhoz viszonyítva is (az 1598. évi 329 házról 1602-ig 80-ra, 1604-ig 50-re), és az 1605-i égést követően elérte a mélypontot (5 adózó ház); csupán az 1608-i békekötés után kezdődhetett a lassú újjáépülés.

A szenei agrokultúra és művesmesterségek tündöklésének-hanyatlásának évtizedei még élesebb megvilágításban mutatkoznak meg egy-egy helyi cívis-háztartás változó üzemmenetének tükrében. Ezúttal a kutatónak némi szerencséje van: nem kell képzeletbeli család-modellt konstruálnia, hiszen sok más között rendelkezésére állnak id. Molnár Albert (az író apja) háztartásának a dézsmaszedőktől évtizedeken át gondosan följegyzett terméseredményei, annyira, hogy még a családi levelezés anyagi helyzetre utaló adatai is ellenőrizhetők. Egyik legfontosabb jövedelemforrás Molnár Albert számára is a bortermelés volt: az 1576 és 1586 közti évek egy kivételével neki is mindvégig bőséges (45—127.5 akós — kb. 24.5—69.25 hl-es) termést hoztak, s közben betakarított gabonájának mennyisége is elérte a 20—60 kepét (a kenyérgabonáé a 20—50 kepét, hozzávetőleg 27—67 q magravalót); a családnak eszerint már bor- és gabonajövedelme is mindenkor felülmúlta a községi átlagot. Ami ezt a jövedelmet kiegészítette, a Díctionarium ajánlásában említett két malomból és a közelebbről nem ismert mercaturából származó haszon, az számszerűen egyelőre nem megfogható, de bizonyára