Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Maksai Ferenc: Szene mezővárosa a 16.—17. század fordulóján

vetekedett az előbbiekkel. Dézsma és borkilenced, census és szolgáltatások beadása után még mindig legalább 15 hl bor, 20 q kenyérgabona maradt elfogyasztásra illetve nagyobb részében értékesítésre a famíliának. Nem kétséges, hogy a családfő sokágú üzemkomplexumában állandó és alkalmi bérmunkásokból is jónéhányat foglalkoztatott.

Az 1587. évtől kezdődően Molnárék bortermése ugyanúgy töredékére csökkent a korábbinak, ahogyan legtöbb gazdatársuké (5—15 akó, azaz 2,7—2,8 hl körüli mennyiségekre, csupán kivételes években érte el a 30—40 akót, a 16—22 hl-t), párhuzamosan gabonahozamuk valamelyes átmeneti emelkedésével. Molnár Benedek (az író bátyja] tehát nem sokat túlzott, amikor 1591-ben és 1592-ben, az apjával való megosztozás idején, nagy szegénységükről írt, vagy arról, hogy apja „immár szolgát sem fogadhat a takarodásra.” Még kevésbé túlzott 1596-ban: „az sok háborúságnak miatta. . . meg szegínkedtünk, az sok hadakozó nép miatt... elúntuk a rájuk való költséget és a sok hordozkodást egy helyről más helyre, faluról falura. Nem sokkal a századforduló nyomorúságos évei, majd az öreg Molnár Albert 1603-ban bekövetkezett halála után, Szene romlásával egyidejűen a Molnár család is szétszóródott. Benedek 1610-ben zsellérként nyomorgott egy közeli faluban.

A mezővárosi communitas, amelynek az idősebb Molnár Albert egyik tekintélyes tagja volt, autonómiája birtokában megannyi közösségi ügy intézéséért volt felelős, ha nem is olyan méretekben és jogkörrel, mint a királyi városok polgár-vezetősége Az évente választott bíró és tanács mindenekelőtt anyagi ügyekért felelt: a három nyomáshan művelt földközösségi földek helyes elosztásáért, a köztulajdonban tartott városi földek, szőlők, erdők megfelelelő kihasználásáért, a kórház vagy a kocsma üzemeltetéséért, a közösen fizetendő szolgáltatások beszedéséért. Ők kellett, hogy vállalják az alsófokú igazságszolgáltatás feladatát, a városi közösség jogainak védelmét az úrral és helybenlakó tiszttartóival szemben, s egyidejűen az úr parancsainak vég rehajtására is kényszerültek. Az úrbéresek együttesén belül a tanács természetszerűen a jómódúak érdekeit képviselte, akiknek szűk köréből — nagycivis-dinasztiákból — tagjai is kikerültek, s a belső rend fenntartása egyértelmű volt a hatalom gyakorlásából kizárt szegényebb polgárok, meg a korlátozott jogú zsellérek, mesterlegények, napszámosok kordában tartásával. Bíró és tanács hatalmára utal az egyetlen olyan kis történet (Bél Mátyás leírásában maradt ránk), amely az egykori közösségi életnek s a környékbeliek tréfálkozó kedvének őrzi emlékét, a vetést lelegelő galambok elleni panaszról, az ellenük hozott ítéletről és annak végrehajtásáról.

A reformáció és a vallásháborúk korában a szenei polgárok számára érthető módon egzisztenciálisnak tűnt hitük szabad gyakorlása, annak tűntek a helyi egyház- és is» kolaszervezet problémái. A döntő százalékában magyar anyanyelvű mezőváros (szá mottevőbb német és minimális szlovák kisebbséggel) még a Salm-család uralma idején csatlakozott az árutermelő nagy magyar mezővárosokban a 16. század gazdasági fellendülése idején mindenütt uralkodóvá vált kálvini irányhoz; az 1590-es években beiktatott új földesúr, Thurzó Szaniszló azonban lelkész, tanító eltávolításával és új, szlovák pap beültetésével visszatérítette eklézsiáját a lutheri irányhoz, több évtizedes meg- hasonlás magvait hintve el ezzel a helybeliek között.

A mindenkori egyház irányítása alatt működött az iskola: Szencnek Molnár Albert születése idején immár sok évtizedes múltra visszatekintő iskolája. Akkoriban, az 1570-es években Pozsony megye területén a két királyi városon kívül mindössze 7 helységben volt iskola (a számos oppidum közül csak ötben!), a környék legnagyobb mezővárosa tehát nemcsak gazdasági-kereskedelmi, hanem jelentős kulturális missziót is teljesített, de ahogyan az egyik, úgy a másik területen is az „átmenetiség”, a „közbeeső helyzet” jellegével: a szenei iskola helybeli és a környező falvakból összegyülekező diákjainak javát, alapfokú és részben középfokú tanulmányaik befejezése után, távoli városok magasabb iskoláiba kellett, hogy továbbküldje. Az egykori szokásnak megfelelően Szencen is szőlőket, földeket rendeltek az iskola fenntartására, a mester jobb megélhetésére.

Hogy a szülőhely egyháza és iskolája mit jelentett a 16 éves korában idegenbe szakadt Molnár Albert számára, az eddig nem volt ismeretlen. De mit vihetett magával még emlékként, tanulságként a Molnár-házból, a városból és a szenei társadalom irányító közösségéből? Mindenekelőtt egy kisváros képét, amelyik ha nem is vetekedett még az igazi szabadvárosokkal, a mezőgazdaság és ipar zavartalan prosperítá-