Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Az öreg

a bokáját s akkorra „Gud bájt” köszönt, hogy mindegyike széleset vigyorgott tőle. Volt is ám cigaretta...! Teletömték vele az öreget.

— Bizony, tanító úr, ilyen világ volt... ilyenkor megállt a szeme egy pillanatra, mintha az emlékezete vetítette képeket nézné, majd felkelt s indult a dolgára.

Történt egyszer, iskolából hazafelé menet eszébe ötlött a tanítónak, hogy rég nem látta az öreget. Hiányzott neki.

— Mi van az öreg Jóskával? — betért megkérdeni a kocsmárost.

— Beteg szegény, itudja, tanító úr, az a rossz lába. Biztos annyiszor összeütötte a néger katona előtt a bokáját, hogy belefájdult — nevetett. — De nem kell félteni az öreget, kemény fából faragták, megjárta gyalog egész a Don-kanyarig.

Pár percig még az öreg volt a beszélgetés tárgya, tréfálkoztak rajta, kinevették, aztán megfeledekeztek róla.

Másnap a tanító hazautazott. Éppen téli szünet volt, s ő pedig vágyott az anyai gondoskodásra, figyelmességre. — Mit eszel, fiacskám ... főzök valami finomat... ott biztosan összevissza eszel mindenfélét... nem olyan finomakat, mint én főzök. .. s ő hagyta huszonöt évesen, hogy anyja babusgassa, sajnálgassa.

Mikor kissé meghízva visszament, alig akaródzott kimozdulnia a meleg szobából. Benne élt még az otthon kényelme. A házinéni előzékenyen gondoskodott mindenről. Egy idő múltán viszont megkívánta a felnőtt társaságot. Eszébe jutott az öreg. Gondolta, meglátogatja. Öltözni kezdett, majd dühösen dobta félre a kabátot, hisz nem tudta, hová, merre menjen. Sosem érdeklődött annyira az öreg iránt, hogy tudná hol, merre lakik. Pár percig tétován állt, majd ismét öltözni kezdett. Egy pohár sör majd eloszlatja rosszkedvemet — gondolta s elindult a kocsma felé.

Hideg, ködös volt az idő, csúszós az út, s már-már megbánta, hogy elindult. Az ajtóban hangos nevetés ütötte meg a fülét. Belép, alig látva a kékes füsttengertől, áporodottt sörszag csapott az orrába, s-fintorogva gondolja, nem maradok soká, csak az öreg felől érdeklődöm, és már tűnök is el. Körülnéz, s látja, hogy a tömegből egy kéz integet felé a füstön át, s egy félrehajló fej mögött meglátja az öreget. Odasiet, s örömmel nyújtja a kezét. — Jó estét, hát már meggyógyult, Józsi bácsi...?

— Meg én, tanító úr, rendesen — nyomja meg a szót az öreg. — Üljön csak ide közénk, éppen most kezdtem el mesélni..., hallgassa csak, akkor élőiről kezdem, a tanító úr tiszteletére — fordul a fiatalember felé; kissé sápadt, törődött arcában huncutul villan meg a szeme.

— Tudja, tanító úr, a lábam, az volt a rossz, tetszett látni, már alig-alig bicegtem, de hát én csak tűrtem, tűrtem, míg bírtam, de most már nem maradhattam tőle. Este arra feküdtem le, hogy ajajaj, reggel azzal keltem, hogy jujjujjuj. Az orvos beküldött a városba, mert már feketedett a lábam. El is mentem én, azazhogy vittek. Jó markos fiatalember az orvos, s mondja ám, hogy meggyógyítom én, bácsikám, de meg ám, ha beleegyezik! Bele én, mondom, mert már nem tűrhettem a fájdalmakat. Ekkor elhallgat, lesi a hatást az arcomon, vár, hogy nőjön a kíváncsiság. A tanító lélegzetvisszafojtva figyel, mert érzi, nem mindennapi dolgokat fog most hallani. S valóban, a következő pillanatban az öreg kissé inogva, az asztal szélébe kapaszkodva feláll, s sóhajtva mondja: — Íme, beleegyeztem.

Még a füst is megritkult körülötte, ahogy az emberk hátrahőkölve bámultak az üres nadrágszárra, ami tehetetlenül lengett ide-oda a szék és az asztal között.

— Mindjárt másnap megcsinálta — törte meg az öreg a beállott csendet —, mert nem lehetett várni. Míg fűrészelt, rendesen beszélgettünk. Kivert a víz, az igaz, mert még azt is hallottam, hogy serceg a húsom, s mikor aztán nekiment a vésővel, kalapáccsal, már csak megkérdeztem, doktor úr, még nem elég?! Szinte szikráztak már a szemeim, sziszegtem, nyöszörögtem, ám egyszercsak egy nagy roppanás, s a lábam minden fájdalma elszűnt... örökre. No, mondom, eztán fogok csak spórolni, egy zokniban, egy cipőben ...

Most senki sem nevetett. Az öreg sem. Megpróbált ugyan egy-két nyekergő hangot kiadni, de erőlködése majdnem zokogásba fordult.

— Mikor felvettem a komiszt, mert én így hívtam a kórházi ruhát, azt hittem, örökké ott maradok. Aztán tíz nap múlva hazaengedtek. Kevés volt a hely. De jöttem volna magamtól Is. Annyi mindent lát ott az ember! Legrosszabb a szerda meg a vasárnap! Az a sok nép, jönnek-mennek, mindegyik csak kérdezget, meg sajnálkozik ...