Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Az öreg
— Csak szeretetből, becsülésből mennek; ... nem örült nekik?! — kérdi a tanító, hogy végre ő is szóljon. — Énhozzám gondolja a tanító úr? — kérdi az öreg. — Igen, természetesen! — Nem jött hozzám az égvilágon senki! — De hát a felesége, a gyerekei, a rokonok ... — Nincs énnekem senkim a világon ... A tanító elhallgat. — Magam vagyok, mint az ujjam. A háború, tanító úr, a háború,. . mire hazajöttem, üres volt a ház. Azóta én is üres vagyok, csak úgy valahogy elvagyok magamnak ... s elnézett valahová messzire az emberek feje felett, régmúlt időkben kutatva céltalan. — A tanító úr épp a fiam lehetne. A füst kéken gomolyogva burkolta be az öreg szürke, sápadt fejét. A poharak csengése és a sör vidám csobogása éktelen zajként visszhangzott a fiatalember fülében. Kábultan csukta be szemét s megjelent előtte a frissen vetett ágya, a duruzsuló kályha, a házinéni meleg tekintete, aki szinte saját fiaként várja haza, s ettől elpirult. Lopva felnézett, tekintete találkozott az öreg barna, huncut pillantásával. Elámult ekkora lelkierő láttán. Már nem tudta, miről is beszélnek, homályosan látta, hogy fél- decis poharak kerülnek az asztalra, koccintanak, mindenki beszél, csak az ő nyelvére nem jön szó, agya nem tudja megérteni a magányos, rokkant öreg sorsát, s ahogy figyeli egyre huncutabbul csillogó szemét, az arcába visszatérő színt, lassan felépíti lelkében egy féllábú, huncut-szemű, szürke kefe-hajú, háborút járt magányos öregember szétdúlt életéből élete első hősi emlékművét. Weiner-Král Imre: Vézelay (1970)
