Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Szabóné Jozejik Edit: Maruska
Szabóné Jozefik Edit Moruska Leugrott fürgén a villamosról, s csomagokkal megrakott kezével a megállónál várakozó emberek felé intett, jelezve, hogy nagyon siet, arcán szótlan bocsánatkérés ült, ahogy csapongó tekintete átfutott az arcokon. Volt, aki durván mordult és volt ki megértően elmosolyodott. Beszorult cuccain rántott egyet, tekintetével befogta az előtte álló hatalmas épület körvonalait, s rugalmas léptekkel besie^ tett az ajtón. Mélyet sóhajtott, s mivel a lift éppen nem működött, gyalog vágott neki, torz fintorral az arcán. — Jobb is — gondolta fölfelé menet —, legalább összeszedem gondolataimat, fölkészítem magamat, a mami úgyis annyit kérdezget. Mire fölért, a lélegzete is akadozott. Pihent egy kicsit, végigsimított hosszú haján vékony kis derekán megigazította a szoknyát, s halkan bekopogott. — Csókolom, mami, jó napot kívánok — mosolygott az ágyak felé, kedves lényével derűt vitt a szobába. — Szervusz, Maruska — mosolyogtak vissza a szobában tevők. — Szervusz, kislányom, egy puszit sem kapok? — Dehogynem, mami — könnyű csókot lehelt anyja homlokára. — Hogy telt el a nap? Már jobban érzed magad? — Igen, kislányom. Már sokkalta jobban. Járni tanultam, tornásztam, talán még meg is gyógyulok. — Légy óvatos, hisz annyit szenvedtél. — Bizony, kislányom, sokat szenvedtem. — Jaj, mamikám, majd elfelejtettem, levelet kaptál. Azt hiszem, Ella néni írt. Tessék! — Köszönöm, majd délután elolvasom, aztán ha holnap eljössz, válaszolunk neki. Hozzál tollat is meg levélpapírt! — Mami, sajnos holnap nem jöhetek. Az asszony szomorúan lehajtotta a fejét, ajkai keményen összezárultak, A lány odalépett az ablakhoz, pár pillanatig nézte az alattuk zajló forgalmat, majd mosolyogva fordult vissza. — Mamikám, nincs valamire szükséged? Ha legközelebb jövök, elhozom. — Hát ha lenne időd, Maruskám.., már megígértem az asszonyoknak, hozhatnál nekünk ezt-azt a városból.., — Nagyon szívesen ... de csak holnapután. — Nem baj, nem baj — felelték a többiek is és elhalmozták apró, de fontos megbízatásokkal. Maruska elment. Mosolya percekig tükröződött vissza az arcokon. A nap elbújt a hegyek mögé. A szobára félhomály borult. Ismét eltelt egy nap. Az ö szemére azonban nem jött álom. Sokáig töprengett, vitatkozott önmaga érzéseivel, s lassan köny- nyű, új reménység szállta meg szívét. — Majd ha eljön, beszélek vele. S Maruska megjött harmadnap, lerakta a kért apróságokat, mindenkihez volt egy kedves szava, s aztán elsietett. Az asszony száraz, üveges szemmel nézett utána, s mélyet, fájdalmasat sóhajtott. Ügy kívánta, hogy valakivel beszélhessen, aki meghallgatja őt, akinek kitárhatja a szívét, aki megérti azt a pusztító tüzet, mely egész valóját lassan megemészti.