Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Andrejev, Leonyid: Áldozat
den fiókocskát, szekrénykét, az új gyűszűs dobozocskát és a használaton kívüli cérnás dobozokat: semmi más okmányt nem talált, kivéve a nyolcezres biztosítási kötvényt — minden rendben volt, tiszta és világos, akár az egész rendőrség kutathat. Aztán újra elájult, hosszan, sokáig feküdt a padlón, míg be nem mentek a lakók, és fel nem öntözték vízzel. Így örökölt Taiszija egy vagyont, amely aztán családi boldogságának alapja lett. A bánattól megtört Mihail Mihajlovics nem törődött a pénzzel, és mélységes, egyre növekvő tisztelettel viseltetett Jelena Dmitrijevna emléke iránt, csak egy év múlva házasodott meg, miután a gyász letelt; és Taiszija, akinek jelleme és arca nagyon előnyösen megváltozott, nem mondott ellent neki. Az esküvőjük egyszerű volt, csak a két násznagy, Verjovkin barátai voltak jelen, és a vőlegény — koszorúval nagy arca fölött — olyan volt, mint a boldogságnak valami régi, nagyon diszkrét istene. Aztán sok örömük volt a kis lakás berendezésével, a bútorral és a felszereléssel, aztán az első gyermek születésével, egy kislányéval, akit a nagymama tiszteletére Jelenának, Lelecskának neveztek el — az áldozat nem volt hiábavaló. De ők sem voltak hálátlanok, és ha Taiszija gyakrabban hallgatott is, őrizve titkát, Mihail Mihajlovics mindennap megemlékezett a mamanról, szilárdan és mindörökre megteremtette gyermekeik és unokáik előtt kultuszát. Azt mondta Taiszijának: — A maman meghalt, de a mamannak láthatatlanul is köztünk kell lennie, és meg kell áldania kis fészkünket. De ne gondold, Taiszija, hogy a pénz a fontos, amit nemes lelke ránk hagyott: kész volnék egész életemben napszámosként dolgozni, csak ő élne!... — Tudom, Michel. Te magad is rendkívül nemeslelkű vagy. — Hol vagyok én tőle! — kiáltott fel őszintén Mihail Mihajlovics. — Kisember vagyok, dolgozó ember, de ő, a kedves, feledhetetlen... emlékszel, Taiszija, amikor sétáltunk a parton? Ki gondolta volna, hogy egy ostoba véletlen kioltja ezt a drága-drága életet! És nagy arcán lassan folytak apró, őszinte könnyei, és megakadtak festett bajuszká- jában. így szerette még most is a fenséges Jelena Dmitrijevnát, így csodálta most is élősködését. Jelena Dmitrijevna egy kis fényképéről nagyítást készíttettek egy kitűnő műteremben, és díszes keretben felakasztották Verjovkin dolgozószobájában, éppen a feje fölé; a keret mellé — ez Taiszija ötlete volt — művirágokat tűztek. Hogy virágokat? — Mihail Mihajlovics még örökmécset is akaszt, ha nem lett volna ez nyilvánvaló istenkáromlás, és ugyanakkor nevetséges túlzás, mint azt maga is elismerte nyugodt perceiben. De az a tekintet, amellyel az arcképre nézett, amikor egyedül volt, sőt még mások jelenlétében is, olyan volt, mint az imádság; az arcképről válaszul visszanézett rá Jelena Dmitrijevna nagy szeme, amelyet a retusáló kissé kifestett, s amely vizenyős volt és vidám, mintha kéjgáztól csillogna. Még a fényképen is érezni lehetett derűs kékségét, mint azokét a kis virágokét, amelyek a vékony csillám-rétegen át ártatlanul néznek le a fehér csempéről. — Néz ránk! Néz ránk! — kiáltott föl Mihail Mihajlovics; a szoba egyik sarkából a másikba ment, és ez a nyílt, vidám tekintet mindenhová követte: — Taicska, néz ránk! — Igen, ez csodálatos, — mondta egyetértően Taiszija, és lehajtott fejjel ő is ment a szoba egyik sarkából a másikba. — Ez egyenesen megdöbbentő, Michel! De amikor egyedül rendezgette férje íróasztalát, ellenszenvvel nézett az arcképre; csak egyszer nézte elgondolkodva, seprűvel a kezében több mint fél órán át Jelena Dmitrijevna szemét és ajkát, mintha tanulmányozná, vagy valamit keresne rajta. Aztán egy könnyű sóhajjal nekilátott a takarításnak: egyet biztosan tudott Taiszija — a kínvallatásnál, de még az utolsó ítéletkor sem árulja el anyja halálának titkát. Az a nyugalom, sőt valamiféle bölcsesség, amely anyja halálával rögtön megszállta, többé már nem is hagyta el, és sok mindenre, ami azelőtt a hisztériás rohamig felizgatta, most könnyed, majdnem csúfondáros mosollyal nézett. így például mosolyogva gondolt vissza az öregasszony iránt érzett őrjöngő féltékenységére, gyűlölködésére, vad kiáltozásaira és sírásaira: mulatságos elgondolni — kokottnak nevezte az öregasszonyt! Ugyanezzel a bölcs mosollyal, a jóllakott ember nyugalmával figyelte Mihail Mihajlovics apró és tényleg nevetséges próbálkozásait, amelyekkel az ezredest utánozta: Tai-
