Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Andrejev, Leonyid: Áldozat

szíja útmutatása alapján ugyanolyan háziköntöst csináltatott magának, a török dívány fölé pipákat akasztott, bár nem állhatta a dohányfüstöt, és valami harcias vonást igyekezett adni reménytelenül békés és szelíd arcának. Hadd tegye — senkit nem zavar vele.

Taiszija már az első gyermek, Lelecska után szemmelláthatóan megtelt, megerősödött, tüdejéből eltűntek a zörejek, és a második gyerek, a nagyfejű Jasenyka után határozottan testes, tekintélyes lett, és világosan látszott a ránc azon a helyen, ahol a későbbiek folyamán elő fog bukkanni a tokája. Feltűnően hasonlítani kezdett megboldogult anyjára. Erre a körülményre elsőként Mihail Mihajlovics figyelt fel, és természetesen el volt ragadtatva: álma visszavonhatatlanul valósággá vált.

— Hát ez nagyszerű, Taiszija — kiáltott fel, összehasonlítva az arcképet feleségével

— ez nagyszerű: szakasztott olyan leszel, mint a megboldogult maman! Ez olyan boldogság a házunkra ... tudod, mennyire tiszteltem mindig a mamantl

— Igen, tudom, Michel, nemeslelkű vagy.

— És úgy megteltél, szivecském, hogy az egyszerűen csodálatos! — Gyengéd kézzel átölelte felesége kövér derekát, és leült vele a török díványra, ahonnan különösen jól lehetett látni Jelena Dmitrijevna vidám, kifestett szemű arcképét. Taiszija a férje vállára hajtotta fejét és helyeselt:

— Igen, hamarosan szinte fogyókúráznom kell, pedig emlékszel, milyen sovány voltam? Ez a gyerekektől van, Michel: a mama mesélte, hogy ő is gyengécske volt születésem előtt. Hát azt észrevetted-e, Michel? ... de nem, nem szólok!

Mihail Mihajlovics levette szemét az'arcképről:

— Mit, mókuskám? Mondjad, mondjad — mit?

Taiszija elhúzódott tőle, és egy kissé elpirult:

— Emlékszel, Michel, milyen vörös volt azelőtt mindig az orrom? Bármilyen időben, mindig, érted?

— A szobában is?

— Hát persze: a szobában is!

— Igen, valami rémlik.

— Most pedig? Nem, nézd csak meg figyelmesen, ez igazi csoda. Nos?

Mihail Mihajlovics alaposan szemügyre vette, de nyomát se találta a vörösségnek.

— Most pedig... Most pedig... Nem, Taiszija, szó sincs ilyesmiről. Teljesen fehér az orrod, teljesen! Még elképzelni is nehéz, hogy valamikor vörös volt.

Taiszija boldogan felsóhajtott, és bizonygatta:

— Az volt, Michel, az, csak nem vetted észre, te buta kisfiú.

Összecsőkolóztak, barátilag és gyengéden, mint a boldogan élő férj és feleség. Aztán csendben, gondolatokba merülve nézték tovább az arcképet, és az arckép is hallgatagon, pislogás nélkül nézett rájuk a díszes keretből. Ártatlanul és mintegy kéjgáztól részegen csillogott az elhunyt kifestett szeme — az elhunyté, aki békét és boldogságot hozott e házra.

Fazekas László fordítása