Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Andrejev, Leonyid: Áldozat

tatlan gyönyörűséggel vezette karonfogva a méltóságteljes Jelena Dmitrijevnát, gyönyörködött a tenger látványában, és időnként felkiáltott:

— Charmant! Charmant!

A séta után egészen elérzékenyülve hívta a kis kertbe a boldogtalan Taisziját, átölelte karcsú derekát, nem törődve sem a csontosságával, sem a soványságával, és hosszasan, szokatlan átérzéssel beszélt a maman, Jelena Dmitrijevna kiemelkedő értékeiről. Beszédét így fejezte be:

— Maga tudja, Taiszija, hogy hiszek az átöröklésben — és nagyon-nagyon örülök, hogy ilyen mamanja van. Maga még nagyon fiatal, nem alakult ki sem testileg, sem erkölcsileg, de később feltétlenül hasonlítani fog rá... Mi az? Taiszija — miért sír?

— Csak úgy. Nem érdekes. Zörejek vannak a jobb tüdőmben.

— Mit beszél, Taiszija? Hogy lehet az! Miféle zörejek — veszélyes az?

És estéjük azzal végződött, hogy mindketten sírtak. Mihail Mihajlovics valóban jó ember volt, szerette Taisziját, és rettenetesen megijedt, nagy arca elsápadt. Egészen megfeledkezett a francia beszédről, zsebkendőjével hol Taiszija, hol a saját könnyeit törölgette, és zavartan mondogatta:

— Igen, igen, mielőbb meg kell esküdnünk, de hogyan? Istenem, hogyan? De hát nem gondoltam, hogy ilyen hamar kell... óh, hát ne sírj, Taicska, mert magam is sírok! Igaz, hogy a kiküldetésből félretettem kétszáz rubelt, és azzal, ami a takarékban van... de nem, az nem pénz!

Ezen az estén volt először boldog Taiszija. Aztán két nap múlva, kedden, beköszöntött hozzá a teljes boldogság, a kívánságok teljesülése, ahogy a jövendőmondó asszonyok mondják: Jelena Dmitrijevna mégiscsak elkövette a véletlen baleset, és a vonat kerekei alatt lelte halálát, saját gondatlansága áldozataként. Ezt írta a jegyzőkönyvbe a megtévesztett szemtanúk elbeszélése és a pszichológia alapján a megtévesztett csendőr.

Mindez nagyon egyszerűen ment végbe, és csak néhány részletet jegyeztek fel. Az asszony Pétervárről jött vissza, amikor az eset történt, a nyugdíjáért utazott oda — szatyrában tényleg ott volt a nyugdíj-könyv és a pénz, harminc új ezüst. A városban almát vásárolt, amit az öngyilkosok természetesen nem szoktak, ezeket az almákat meg is találták ugyanott, a holttest mellett. A hálóból előkerült néhány becsomagolt holmi, uborka és egy doboz szardínia. Nyilvánvaló volt, hogy az öregasszony, amint ment át az egyik peronról a másikra, megszédült és kiesett a két kocsi között: gyakran előfordul ilyen eset, nem hiába félt a vasúttól, nem hiába kötött biztosítást.

Igen.

Hát a fájdalom? Hát a félelem? A szív őrült verése? Az élő test leírhatatlan rémülete, amelyet egy szempillantás alatt szétszaggatnak a nehéz zakatolással száguldó vaskerekek? És az a pillanat, amikor rászánta magát, hogy kiugorjon, amikor keze elengedte a korlátot, és annak szilárd védelme helyett — zuhanás a semmibe, visszavonhatatlanul? És az utolsó jajszó, hangtalan, mint az imádság, mint egy álombéli segélykiáltás: ezredes! Jakov Szergeics!

De erről semmi nem volt a jegyzőkönyvben, talán csak a lánya, Taiszija tudta volna kiegészíteni valami újjal, azzal, amit a hagyaték közt talált.

B

Egy rövid és értelmetlen feljegyzés volt ez, Taiszija az anyja szekrényében találta, ugyanabban a fiókban, amelyben olyan soká pihent érintetlenül a harminc ezüst; Taiszija, mielőtt elájult, meggyújtotta gyufával a feljegyzést, tartalma homályosan, rendkívül összefüggéstelenül és zűrzavarosan maradt meg emlékezetében. A feljegyzés fő célja nyilván az volt, hogy figyelmükbe ajánljon egy nagyon kényelmes, tengerre néző penziót Biarritz-ban, amelynek ablakaiból egyenesen a tengerre látni; a továbbiakban azt erősítgette, hogy Michel boldoggá teszi Taisziját, aztán az öregasszony gondolatai átugrottak valamiféle blúzokra a szekrényben, aztán egy meglehetősen hosszú felsorolás következett, majd a háztartás, értelmetlen és nyilvánvalóan kitalált dolgok, meg hogy legyen komoly, megértő asszony. A halálról nem volt egy szó sem, s valahol a levél szélén keresztül sietős, könnyelmű vonalakkal odaírva: szerető anyád.

De a levélke célja világos volt, és Taiszija helyesen tette, hogy elégette, mint leleplező okmányt. Miután magához tért rövid ájulásából, gondosan és félve átkutatott min-