Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Andrejev, Leonyid: Áldozat
aztán az asztalra tette — Taiszija az asztalról újra a padlóra lökte. Aztán a kis tükör előtt ondolálni kezdte a haját, mintegy gondtalanul dúdolgatott magában, és szemével bandzsítva, hogy láthassa áttetsző fülét a tükörben, felkacagott és megkérdezte: — A tiéd ez a harminc ezüst? — Mégse fogadod el, Taicska? — A tiéd a harminc ezüst? Óh, kérlek, csak hadd legyen a padlón a harminc ezüstöd. — Taiszija! ... Tekintete újra találkozott Taiszija eszelős tekintetével, és nem merte folytatni. 1gy hát Taiszija nem fogadta el a pénzt, úgy utazott el a városba, és rossz volt arra gondolni, hogyan jön ki néhány fillérjéből; és még soha semmi nem égette úgy Jelena Dmitrijevna kezét, mint ez a pénz, ez a harminc ezüst, amikor elzárta a szekrényfiókba — minek az neki? Másnap mégis megkérdezte félénken a lányát: — Mit csinálsz most pénz nélkül, Taicska? — Mit? Nagyon egyszerű. Mostanában nem reggelizek. És csak egy csésze teát iszom. Miért? Éget a pénz? A lány valóban nem reggelizett égett benne a gyűlölet, beesett melle, amelyben annyi mérhetetlen, önmarcangoló szenvedély izzott — rémes volt. Aztán másnap, s utána minden reggel maga Taiszija kérdezte meg az anyját: — Nos? Megvan a harminc ezüstje? — Megvan, Taicska. — Öh, megvan? Hát őrizze csak, őrizze a harminc ezüstjét! — és ajkát ínyére tapasztva vihogott, sárga arcát forgatta a tükör előtt. Volt benne valami majomszerű, amint idegesen-ingerülten, gyorsan pislogva forgolódott; álla a soványságtól bambán és gonoszul ugrott előre, csontos válla majd kiszúrta ruháját. A szoba ablakából látható volt az állomásra vezető erdős út, és Jelena Dmitrijevna — mintha megbabonázták volna — nem vette le szemét távolodó lányáról, nyiszlett, gyűlöletet sugárzó hátáról. Már ponttá zsugorodott ez a hát a messzeségben, mégis fenyegető volt, és vonzotta a tekintetet. Így múltak a napok és hetek, Taiszija továbbra sem fogadta el a pénzt; valamiféle varázserővé vált ez a pénz, a házba költözött gonosz szellem részévé, nem lehetett előle sehová elrejtőzni, elvarázsolta Jelena Dmitrijevna napjait, megülte gondolatait. A szekrény fiókjához, amelyben a pénz volt, szégyelt és félt odamenni, mint egy gyilkoshoz, el akarta rejteni a matracba, vagy elásni a földbe. Épp akkor tűnt el Mihail Mihajlovics is: később kiderült, hogy a bank megbízásából vidékre utazott, de Jelena Dmitrijevna ezt nem tudta, Taiszijától megkérdezni nem merte, rossz sejtelmek gyötörték: hosszú, igazi gondolat-félék jutottak eszébe. Pontosabban: ez ugyanaz a gondolat volt, amelyet a biztosítási hirdetmény keltett benne, de olyan szövevényes, mint egy gombolyag, amely csak lassan bomlik szét. Végül álmában is a harminc ezüstpénzt látta Jelena Dmitrijevna — ezt a felesleges, gonosz és szörnyű pénzt. Rettenetes álom volt, az öregasszony nyöszörgött, lihegve és sírva hánykolódott az ágyon, míg Taiszija egy haragos lökéssel fel nem ébresztette. — Hát ez meg mi? — sírt a dühtől és a keserűségtől Taiszija. — Hová meneküljek előled? Istenre esküszöm, nem bírom tovább. — Taicska!... — Dolgozó nő vagyok, aludnom kell, te meg hortyogsz, mint egy mopszli — nem szégyelli magát, van magának lelkiismerete? Micsoda dolog! Nem is eszem, nem Is alszom: akarja, hogy rögtön bevegyem a mérget? Dolgozó nő vagyok, élni sem tudok a munkától... hová meneküljek? Hová? — Rettenetes álmom volt, nem vagyok hibás, többet nem teszem. — Hazudik! Álom! — milyen álmai vannak magának! Telezabálta magát vacsorára, és most hortyog... óh, hová meneküljek előled? Fejére húzta a takarót, és még hosszan, keservesen sírt, aztán elcsendesedett. Az anya pedig — félve, hogy megint álmodik, és nyöszörgésével újra felébreszti Taisziját — sokáig nyitott szemmel feküdt; aztán amikor kerülgetni kezdte az álmosság, felült az ágyban, és reggelig ült ott reszkető, lehorgasztott fejjel, dús ősz haja lebegett, mint a régi, udvari előkelőségek parókája.
