Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Andrejev, Leonyid: Áldozat
Az első ilyen séta után Taiszija majdnem reggelig őrjöngött, még munkába sem ment. A második és a harmadik után hallgatott, mint egy darab kő, szörnyű volt látni élettelen arcát, elfehéredett orrát. Az ötödik séta után, amikor Mihail Mihajlovics visz- szautazott a városba, a lány újra a partra hívta anyját. — Gyerünk. Nem akarom, hogy hallják a szomszédok, elegem van már belőle. Kössél kendőt, még megfázol. Szörnyű volt élettelen arca, ez a szokatlan gondoskodás, szavalnak titokzatos elszántsága. Elindultak. Azon a napon a Finn-öbölben vihar dühöngött, ahogy ezt Mihail Mihajlovics mondta, az erős szél behatolt szájukba és fülükbe, zavarta a beszélgetést; a hullámok halkan csapkodtak, de a távolban valami erősen, fenyegetőn, monoton hangon üvöltött: mintha egy komor, kétségbeesett lélek önmagával beszélne. A távolban felvillant, majd kialudt a világítótorony. — Üljön erre a kőre, háttal a szélnek, így — rendelkezett Taiszija, ő maga azonban állva máradt. Nem szemtől szemben beszélgettek, hanem egymásnak oldalvást, mintha egy harmadiknak magyaráznának. Nehéz volt elhinni, hogy csak nemrég jártak itt Mihail Mihajloviccsal és vidáman, franciául beszélgettek a viharról. — Hallgatlak — mondta Jelena Dmitrijevna, nem is sejtve, mi következik. — Vagy te, vagy én — érted? — Nem. Taiszija felkiáltott, vagy csak a szél erősítette fel, majd szakította félbe a szavát: — Nem érted? Azt mondtam: vagy te, vagy én. Idenézz: keresztet vetek, látod? Keresztet vetek! Ha folytatódik és megismétlődik az eddigi, végzek magammal. Méreg van nálam — hallod? Van nálam méreg, végzek magammal. Aztán hosszan és látszólag nyugodtan beszélt elátkozott életéről és az ostoba, gyáva Verjovkin iránt érzett elátkozott szerelméről, aki nem meri feleségül venni, mert szegény, és nem tudja, milyen palotát kellene építenie Jelena Dmitrijevnának. Beszélt önmagáról, arról, hogy milyen szánalomra méltó, vörös orrú, és tudja ezt; és hogy hamarosan úgyis tüdőbajos lesz, de ha férjhez menne, még rendbejöhetne. — Néha... néha — szólalt meg szipogva Jelena Dmitrijevna — a gyerekektől megerősödik az ember. Születésed előtt én is beteges voltam. — No látod! — helyeselt ridegen Taiszija — mégiscsak nekem kellene élnem, nem gondolod? De hát magának magyarázzam ezt? Maga fehér kezű úrinő, mindig más nyakán élősködött, mi pedig Michellel együtt dolgozó emberek vagyunk, a mi vérünket szívja. Azt hiszed, később nem fog elátkozni téged? Elátkoz. Most rászedted a franciával és a megjelenéseddel, de ha majd minden nap táplálnia kell... Maga sokat is eszik, többet, mint én, pedig nekem Inkább kellene... van magának egyáltalán lelkiismerete? — Van, Taicska!... — Ugyan kéjem. A papa maga miatt sikkasztotta el a kincstári pénzt és szenvedett egész életében, maga miatt végzek magammal én is. Mi az magának? Csak a pasziánszot el ne vegyék... Öh, milyen utálatos, aljas vén dög vagy. Kokott! Ezt az utolsó szót még soha nem ejtette ki Taiszija, ez megállította a beszédben, s a csendben élesebben süvített hajuk közt a szél — a kendő már rég lerepült Jelena Dmitrijevna fejéről. Taiszija egy kicsit gondolkodott, aztán állhatatosan megismételte: — Hát persze, hogy kokott. Kitartott. Azoknak ilyen a kezük, mint a magáé. Ha legalább megérezné, mennyire gyűlölöm! — Érzem, Taicska! — Hazudik, majd éppen maga. Mindjárt meghalok, akkor majd megérzi, de az már késő lesz. __ — Igyekezni fogok — mondta Jelena Dmitrijevna. — Igyekezni fog! — Igyekezni fogok ... mit mondhatnék még, Taicska? Taiszija felnevetett, és egyre hangosabban nevetve, valami okból mindkét kezét felemelte, és elindult a part mentén, szembe a széllel. — Hová mész? A lány egyre nevetett és ment, egyre magasabbra emelte kezét; aztán arccal lefelé előrezuhant, és sírva-nevetve harapdálni kezdte ujjait, tépte kócos haját, mellén szétszaggatta ruháját — az új blúzocskát, amelyet aznap vett fel először. Jelena Dmitrijevna pedig tehetetlenül állt fölötte, valami okból ő is felemelte mindkét kezét, hangtalanul
