Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Andrejev, Leonyid: Áldozat
lettel simogatott az ezredes — elmosogatta a poharakat és a csészéket, és valóban megnyugodott. 3 Bár Mihail Mihajlovics tősgyökeres szárazföldi volt, imádta a tengert, a tenger látványát, és ezért Taiszija, miután hivatalában előleget könyörgött ki, nyárra kibérelt egy kis szöbát Ollilában. Ű maga is szeretett volna pihenni, emellett arról álmodozott, hogy a tenger látványa, a fehér éjszakák és a meghitt éjszakai séták a homokos parton felszítják Verjovkin szerelmi hajlandóságát, elterelik gondolatait Jelena Dmitrijevnáról, és megoldják a házasság fájdalmas kérdését. És egyáltalán — a fehér éjszakák nagyon illettek Taiszija sápadt, fonnyadt arcához, elleplezték orra vörösségét, kiemelték meglehetősen sűrű szemöldökének feketeségét — mindezt ki kellett használnia. Az első szép napon, amint rózsaszín ernyő alatt mentek az állomásra Mihail Mihajlovics elé, Taiszija nyomatékosan így szólt az anyjához: — Idefigyelj! Este elmegyünk sétálni Michellel a tengerpartra, kettesben, érted? Ha ránkakaszkodsz — meglátod, mi lesz! — De Taiszija ... — Megmondtam. Töndretette az életemet, most legyen szíves, hallgasson, figyelik. Élősdi! És ezen az estén kettesben, karonfogva sétáltak Mihail Mihajloviccsal. Fehér éjszaka volt, viliódzott a tenger, a homok szerelmesen zizegett a lábuk alatt, de Verjovkin kedvetlen volt, unatkozott, és amikor meg-megálltak, olyan szenvtelenül és szórakozottan csókolózott, hogy Taiszija sírni szeretett volna, és legszívesebben arcul csapja. Néhány percig magával ragadta a beszélgetés Biarritzról, ahová a későbbiek során akartak utazni, hévvel, szépen beszélt, aztán váratlanul elindult hazafelé. — De hisz még korán van, Michel! — mondta Taiszija könnyezve — és nézze csak, milyen szép felhő van ott a láthatáron! — Nem, nem helyes, Taiszija, otthagytuk a mamant egyedül. Ez egyáltalán nem helyes! — Ő szeret egyedül, hagyja csak, Michel! Nézze csak, milyen felhő van ott a láthatáron. — Maga tudja, Taiszija, hogy szeretem a felhőket és mindig a tengerhez vágytam, de még nagyobb a megbecsülésem tisztelt mamája iránt — válaszolta meggyőzően Mihail Mihajlovics, és hajthatatlanul lépkedett visszafelé, eltaposva Taiszija apró lábának nyomait. Ugyanez ismétlődött a következő séta alkalmával, egy hét múlva; Taiszija sírt, Mihail Mihajlovics pedig szinte durva volt, sima, érzéketlen arca visszataszító; és a dolog azzal végződött, hogy Taiszija maga zúzta szét álmait: meghívta Jelena Dmitrijevnát, hogy sétáljon velük. Szörnyű volt hármasban sétálni, mikor a szíve telve volt szerelemmel és kielégületlen gyengédséggel, de Taiszija számára az volt a legszörnyűbb, sőt, a legváratlanabb, hogy a tisztelettudó Mihail Mihajlovics egész úton a mamával ment karonfogva, Taiszija pedig elől ment — egyedül. Reszketve a visszafojtott köny- nyektől, megpróbált belekapaszkodni Verjovkin balkarjába, de ez kellemetlen is volt, csúnya is és nem illett a francia nyelvhez, amelyen társalogtak. E furcsa séta első perceiben Jelena Dmitrijevna, visszaemlékezve lánya leckéire, megdermedt a félelemtől, nehezen lélegzett, és igyekezett hallgatni, de Verjovkin őszinte hódolata, a lábuk alatt zizegő homok, a tenger látványa fokozatosan édes és csalóka ködbe burkolta. Mintegy álomban, úgy rémlett neki, hogy — tisztelettel érintve karját — maga az ezredes megy mellette, vagy valahonnan fentről áldón tekint rá, és kellemes önkívületben, a leggyönyörűbb francia nyelven fecsegett valamiről, halkan, szívhez szólón nevetett, és Biarritzról mesélt, ahol már járt. Taiszija csontos hátának láttán egy pillanatra hideg rémület fogta el, de aztán újra belemerült a kellemes köd és a homályosan suttogó álomképek világába. Néha, fenségesen és kedvesen, kijavította Verjovkint, aki még mindig nem tudta kiejteni a nehéz orrhangokat; a férfi mindannyiszor megköszönte, és buzgón újra elismételte a rosszul sikerült szót, kiváltva ezzel az asszony elnéző nevetését.
