Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Andrejev, Leonyid: Áldozat
2 Itt lép a színre egy fiatalember, Mihail Mihajlovics Verjovkin, az Állami Bank alkalmazottja. Kifogástalanul öltözött, termete alacsony volt, de méltóságteljesen viselkedett, külsejében az egyetlen figyelemre méltó rendkívül nagy, sima arca volt, amelynek mérete egyáltalán nem illett szeméhez, orrához, bajuszkájához és hegyes áliához. Verjovkin őszintén szerette Taisziját, de szerelmének kiinduló pontja Jelena Dmitri- jevna volt, a maman, ahogy ő nevezte az öregasszonyt: fensége lenyűgözte és elragadtatással töltötte el szívét — egészen a Taiszija iránt érzett szerelemig. Tisztelte az öregasszonyt, félt tőle, igazi Nagy Katalinnak tartotta, mint az ezredes; titokban csodálta semmittevését, egyáltalán nem tartva élősködésnek, csodálta vég nélküli pasziánszozását, amelyhez egyáltalán nem értett, francia beszédét. Rendkívül nagy munkával maga is megtanult franciául, egy egész évet járt Berlitz tanfolyamára a francia kiejtés kedvéért, és a bankban ezen a nyelven levelezett, de Jelena Dmitrijevna úgy beszélt, mint egy született francia, könnyedén és szabadon csicseregve. Hozzá képest Taiszija! — ugyan, Taisziját ő is kijavította. És amikor elképzelte, hogy — majd az esküvő után — hármasban ülnek egy gyönyörű szobában és mindhárman — mindhárman! — franciául beszélgetnek maguk között — maguk között! — ez elviselhetetlen, földöntúli boldogságnak tűnt föl számára. — De Taiszija! — mondta a találkán, amikor tizedszer mentek végig a sötét utcán — de Taiszija! most lehetetlen az esküvőnk. Gondolja csak meg, Taiszija, hogyan tudjuk elhelyezni a mamant? Mi kisemberek vagyunk, dolgozó emberek, de a maman hozzászokott a fényűzéshez, helyiség kell neki! Nem lehet csak úgy... ért engem, Taiszija? — De a maman egyáltalán nem olyan igényes, Michel — próbált ellenkezni Taiszija — El lehet helyezni a gyerekszobában ... — A gyerekszobában? — szörnyedt el Mihail Mihajlovics — mit nem mond, Taiszija! Hogy lehetne! A gyerekek olyan neveletlenek, kiabálnak. . . hogy lehetne! Várnunk kell, feltétlenül várnunk, mást nem tehetünk. De ha megengedi, holnap elmegyek magukhoz, hogy tiszteletemet fejezzem ki Jelena Dmitrijevnának. Nem zavarom őt? Ugyan, hová gondol! örülni fog magának — tiltakozott szomorúan Taiszija, miközben tizenegyedszer fordultak vissza a sötét utcába, melyben egyetlen lámpa világított. Taiszijának ellenszenves volt, hogy a férfi már előre megvetette a gyerekeket. Ellenszenves volt, hogy nem érezte és nem értette átszellemült lényének báját, és mindenképpen Nagy Katalint kívánta, mint a szegény papa is. Alacsonyabb termetű is volt, mint Jelena Dmitrijevna, de ezt sem fogta fel, semmit sem fogott fel! Mihail Mihajlovics minden látogatása után olyan emelkedett hangulatban volt, mintha egy gyönyörű álomban palotát és aranysujtásos, piros libériás lakájokat látott volna, Taiszija pedig sírt, csontos mellére szorítva kezét, és éjfélig visított fojtott hangon a fenséges maman felett, aki reszketett a félelemtől: félelmében is fenséges volt. A dühöngés eme óráit Taiszija magában „leckéknek” nevezte, de egyszer, egy különösen hosszúra nyúló lecke után a mamát könnyebb szélhűdés érte, nagy robajjal a padlóra zuhant, és napokig feküdt némán. Mihail Mihajlovics sírni szeretett volná szomorúságában, órákig elüldögélt tiszteletteljesen a behunyt szemű beteg ágyánál, egy francia regényt olvasott fel neki, mialatt Taiszija borogatást készített és gondosan, cseppen- ként mérte ki az orvosságot. Aztán ő is leült, úgy tett, mintha hallgatná a felolvasást, valójában azonban figyelmesen és gyűlölettel szemlélte Mihail Mihajlovicsot, aki orrhangon ejtette ki a francia mondatokat. Az alacsonyan levő lámpácska gyengén megvilágította hegyes állát, a fény fel-felvillant bajuszkáján és valahol arca végtelenjében eltűnt; s Taiszija tudta, hogyha Jelena Dmitrijevna meghal — Verjovkin képes a legostobább és legaljasabb módon elhagyni őt. „Micsoda gazember!” — gondolta kétségbeesetten a lány, és elhatározta, hogy a jövőben feltétlenül tartózkodni fog a dühöngéstől. Egészen persze nem tudta visszatartani magát, de kissé óvatosabb lett, kevesebbet visított és sziszegett, a lecke befejeztével pedig odalökte az edényt anyja elé, és durván így szólt hozzá: — Nos? Mért nem mosogatsz? Mosogass! Tudta, hogy ebből a tevékenységből Jelena Dmitrijevna nyugalmat merít. És Jelena Dmitrijevna puha, reszkető ujjaival — amelyeket valamikor olyan gyengéden és tiszte
