Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Andrejev, Leonyid: Áldozat

a lány dolgozni kezdett, tűrhető és szokásos helyzet alakult ki: idős, özvegy anya, dolgozó lány, szegényes, de elviselhető lét. így múlt el tíz év az ezredes halála után. Taiszija kezdetben éjjel-nappal sírt, mivel semmihez sem értett, minden további nélkül csúnyán lehordták, és elzavarták állásából, aztán belejött a munkába, szilárdan befészkelte magát egy nagy kereskedőház irodájába és megnyugodott; néhány év múlva kizárólag csak orrának el nem tüntethető, undorító, a púder alatt Is észrevehető vörösségétől szenvedett. A hivatalban, az áruházban, az utcán minden lánynak fehér volt az orra, csak a hidegtől vagy a nedvességtől pirult ki, de Taiszijának, lehet, hogy tízezer közül egyedül neki mindig és ok nélkül vörös volt. Miért?

Aztán fájni kezdett a melle, ez a csontos deszka, és kezdődött a neuralgia. Aztán fáradtnak érezte magát, olyan fáradtnak, hogy szeretett volna meghalni. Aztán a fáradtság elmúlt, és szinte egyidejűleg különös szerelem kezdődött Mihail Mihajlovics Verjovkin iránt — és ugyanilyen különös gyűlölet anyja, az élősködő öregasszony, Jeleňa Dmitrijevna iránt. Félelmetes és szégyenletes volt ez: gyűlölte az anyját, fuldok- lott a dühtől jelenlétében, Istenhez könyörgött a haláláért, arról álmodozott, hogyan lopakodik hozzá hátulról és üti mindkét öklével — fejét, kövér hátát, védekezőn felemelt dologtalan, puha kezét. De Taiszija jólnevelt lány volt és hallgatott, csak fogyott a gyűlölettől; de egyik este munka után nagyon fáradtan ment haza és nem volt kedve jólneveltnek lenni; anyja a szokott helyén ült, a kerek asztal mellett, vég nélkül pasziánszozott, és derűsen mosolygott. Taiszija nem köszönt, nem csókolta meg a felényújtott puha kezet, lerántotta a virágos térítőt a kártyával együtt a padlóra, és jól érthetően ezt sziszegte:

— Bárcsak meghalnál! Gyűlöllek, te dologtalan, élősködő vénasszony, te gonosz, kártékony, utálatos nőszemély! Nélküled a negyvenöt rubelből jól élhetnék, bármelyik fiatalembernek menyasszonya lehetnék, de veled elpusztulok. Még a padlót sem tudod felseperni, a térítőt sem tudod felteríteni, csak a poharakat mosod. Miattad szakácsnőt tartok, hogy dögölnél meg, te utálatos!

Ezután görcsök fogták el, hangtalan hisztériás roham — a vékony válaszfal mögött fülelő szomszédok éltek —, és egy pohár vizet dühösen anyjára löttyintett. Anyja nem mert átöltözni, egész este nedves ruhában, hallgatagon ült, mivel Taiszija is hallgatott. „Milyen szép név: Taiszija!” — gondolta a lány, már megnyugodva, de szemét szándékosan nem nyitotta ki, hogy minél tovább kínozza az anyját. Miután úgy érezte, eléggé megkínozta, sző nélkül felállt, úgy tett, mintha nem látná nedves, elnémult anyját, egyedül megteázott, lefeküdt, és csak akkor paracsolt rá:

— Feküdj le, mire vársz? Holnap korán kell kelnem.

Jelena Dmitrijevna nyelt egyet, és azt mondta:

— Ha az ezredes, a megboldogult apád ...

— Hogyha még egyszer — szakította félbe Taiszija és feltérdelt ágyában; csúnya volt, szerencsétlen, vörösorrú —, hogyha még egyszer emlegeted a megboldogult papát, meglátod, mi lesz! Meglátod!

És a külsőleg nyugodt Taiszija jobb oldalára feküdt, anyja sírni kezdett, sírt vagy másfél órát, míg Taiszija meg nem únta hallgatni, és el nem aludt. Attól a naptól Jelena Dmitrijevnának két Taiszijája volt: egyik az idegenek jelenlétében — a tisztelettudóan tapintatos, intézetben nevelt, mintaszerű lánya; a másik, amikor kettesben maradtak — a szótlan borzalom, átkozódás, rémisztő kísértet. A padlót mégsem volt képes felseperni, a térítőt nem tudta felteríteni, most is pasziánszozott szép csendben

— hasznavehetetlen vénasszony volt, igazi élősdi.

Megjelenése azonban fenséges volt, meghódította az emberek szívét. Magas volt, nagy termetű, testes; tokája és szabályos arcvonásai voltak, sietség nélkül járt, mint egy királynő, előkelőségével nagyon emlékeztetett Nagy Katalin cárnőre. Erre a hasonlatosságra nem egyszer rámutatott a megboldogult ezredes, mélyen és misztikusan hitt benne, megtiszteltetésnek tartotta a házra, de elég volt, ha bárki közelebbről belenézett az asszony jóságos, kék, túlságosan is derűs szemébe, hogy rögtön és biztosan megállapítsa: nem, ez nem Nagy Katalin.

Bármennyire szenvedett is belül, fenséges megjelenése nem változott, és az idegenek előtt, a dologtalan vénasszony jelenlétében teljesen elveszett az apró, csenevész Taiszija, a kis korcs.