Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben
— Melyiket? — Az Imádság a háború után-t. És rögtön mormolta: Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal és magammal, Hiszen te vagy a béke. — Jött volna az elkobzás — tette hozzá —, és én hiába próbáltam volna a fejébe verni, ne marháskodjék, drága kadét úr, a háborúnak híre se járta, amikor Ady ezt a próféciás versét írta. Zsiga a ládavizitnél kimondta, ami bennem még csak sejtés volt, hogy aki egyszer az írás terhét magára akarja venni, annak tudnia kell, hogyan birkóztak a szóval, akik előtte jártak, a kifejezés gondja hogyan gyötörte őket, mennyi álmatlan, átvirrasztott éjszakájukba került. Mert az írás nem mennyei öröm, hanem örökös küzdelem és keresés, hogy szívfájdítóan nehéz, malomkövek közti őrlődés, és van úgy, hogy abba a küzdelembe belerokkan a költő. Vajon megsejtette-e már akkor, hogy sok a korán elhallgató, a fele útján megrekedő, a bevégzettséget soha el nem érő! Elnehezedő szívvel vetem papírra ezeket a sorokat. Az emlékezés nem kelt bennem boldogító érzéseket, s hogy ifjúságom homályából feltámasztom, amit a felejtés jótékonyan eltakart és eltemetett, kétszeresen gyötrő az emlék. Zsigával tizenhét nyarán együtt kerültünk az olasz frontra, a Wippach völgyébe és onnan az Isonzo mellé, ahol barátságunk hirtelen megszakadt. Egy akna ölte meg, úgy szakadt a teste darabokra, hogy el se temethettük. Még azt a kis fekete noteszét sem találtuk meg, amelybe gyöngybetűivel a verseit, azokat a zsengéket rótta. Meg kellett gyűlölnöm a nap hevétől kopárrá égetett karszti sziklákat, sohase éreztem kenyeret adó, virágot termő földnek, de porrá hulló társaim gonosz, jeltelen temetőjének. Zsiga meghalt, elveszett nyomtalanuf nyiladozó költői zsenijének minden varázsával. Még el nem kezdődően, minden írott emlék nélkül. Mi lett volna belőle, ha olyan értelmetlenül meg nem szakad, el nem tépődik életének Párkák-fonta fonala? Ha majd én is eltávozom az életből, senki sem lesz, aki elmondaná, hogy volt itt egy fiatal, aki szelíd szavak szépségével, de forrongó indulatok haragos tüzével is megajándékozhatta volna a világot: jaj, emberek, valami itt fáj, teremtsünk rendet, hogy ne legyen itt annyi seb s annyi szenvedés! Miért hiszek azóta abban, ha egy vers a szépség és jóság hangján szólal meg, akkor ez a szépség és jóság az életben is megteremethető, hidat verhet ember és ember között? Zsiga sokat tudott Adyról, akit én akkor alig ismertem. Milyen jól értette az Illés szekerén-t, ő, aki csak egy esztendővel volt idősebb nálam, még arra szoruló, hogy kézen fogják és vezessék — költők és látnokok, akiknek szíve a mások szívét is felgyújtja, égővé, egy életre edzetté teszik. Hosszan és felejthetetlenül visszhangzik bennem: Nézd, tüzes daganat a szívem S nincs, ami nyugtot adjon. Csókolj egy csókot a szívemre, Hogy egy kicsit lohadjon. Zsiga halála óta nem félek szenvedésről, a rajtunk oly oktatlanul ütött sebekről beszélni. Azóta hajt valami, hogy azok közé álljak, akik nem engedik a múltat tündöklő tisztára súrolni, hazugságait elkendőzni, s ha csak nehezen, évtizedek küszködése után tudom csak súlyos keménységgel kimondani az igazságot, úgy érzem, nincs különösebb szégyellni valóm. Sok durva anyaggal kell bajlódnom, a múló idővel — s ez ne hasson kérkedésnek — sok durva anyagról le tudtam hányni a rátapadó salakot. Megtanultam, hogy a szépnek és mélynek tetsző gondolatokat gyakran félre kell tenni, hagyni, hogy kellően megérjenek, csak huzamosabb idő után szabad újra elővenni, amikor a könnyen tévesztő, olcsó csillogás szünőben van, s talán tompábban ugyan, de igazabban megkapja fényét. Mint a vert arany, amelyre a nap sugara, esik. (Folytatjuk)
