Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Dénes György: Két vers
Dénes György forr az árnyamra árnyad a hold karéja túl a fákon Forr az árnyamra árnyad, nehéz a szárnyunk, fölcsapja a port, vizek szintjét veri, s önnön tükrébe néz szívem, szíved. Immár a föld foglyai vagyunk, nem honunk többé az ég, keményebb sors kerít, alant bukdácsol szavunk, a lomha, tépett. Elnyílt az ég fölöttünk, elnyílt kék virága, már csak a sóvárgás maradt, a fénytelenné tört, szelíd, faszló varázs. Mintha leprás üveges teste, derengő fényben áll az este. Becsukódnak a kupolák, vérzik az ég, a lomb, az ág. Puha árnyak, fátylak, füstök, porrá hamvadó ezüstök, a hold karéja túl a fákon. Mi kábít? Ébrenlét vagy álom? Olelődjünk hát földi kínba ájult szemekkel, betelve sötét sóhajjal, vágyunkat porba írva s vérünk telét. Weiner-Král Imre: Kápolnánk (1970)
