Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben

benne tiltott holmi. Szemét meresztve nagyot csettintett, amikor Zsiga ládájában a tisztogatási szereket őrző rekesz és alsóneműje alatt a két könyvecskére bukkant. Az ilyen katonaládák többnyire imakönyvet, egy-egy aigyonolvasott, caírangos szélű Nich Carter vagy Sherlock Holmes füzetet őriznek, jól eldugva az otthoni elemózsia és a gatyák közt. Miféle csodabogár ez a bosszantóan jóképű Jakab Zsiga, hogy katolikusok kezébe való kis imakönyv vagy a református Károlyi Biblia helyett Ady verseket őriz a ládájában? A költő mindig gyanús szerzet, nem katonának való gondolatokat ültet a hon védőinek fejébe. Feljebbvalók dolga a gondolkodás, katonáké az engedelmeskedés. A virágos szó a dinamitnál is nagyobbat robbanhat.

— Versekkel szórakozik? .— kérdezte unottan.

— A legnagyobb élvezettel, jelentem alássan, kadét úr!

Pimasz vigyorgás ült Zsiga képén, ahogy az élvezetet emlegette. Szerencsére a kadét úr eleresztette a füle mellett, neki csak az volt a fontos, hogy a jelentem alássan el nem maradt. Az egyik könyvecske lapjait forgatva, Zsiga kötekedő kedve is elkerülte figyelmét.

— El kéne koboznom — latolgatta. — Petőfi, Arany magának nem elég?

— Az ő verseiket betéve tudom.

— Nana, ne vágjon fel annyira. Talán csak néhányat.

— A javát, jelentem alássan, kadét úr!

A kadét most végre alaposan végigmérte Zsigát. Alighanem bosszanthatta a vallatóra fogott delikvens füstös ábrázata, élénken csillogó szeme, karcsú testének természetes bája. Szemmel láthatóan ürügyet keresett, hogy beléje köthessen és raportra rendelhesse.

— És magának mire jók ezek a versek? Miért olvassa őket?

— A nyelvemet pallérozom velük, kadét úr. Aki verset akar írni, annak tudnia kell, hogyan éltek elődei a költői szóval.

így adta Zsiga a kissé hajlott vállú, örökké pattanásos arcú kadét úr tudtára, hogy angyalbőrben is a költő mesterségét taryilja és sajnálja, hogy a századrészét tudja csak, amit tudnia kellene.

Mi tagadás: kissé fellengzősen hangzott a „pallérozás”, és Klug kadét urat bosz- szanthatta, hogy minden alázkodástól, fegyelemtől távol esik, amit Zsiga mond. Akinek lüle van, megérezhette, hogy Zsiga tiszteletadásáhan volt egy csipetnyi gunyorosság, kötözködő hajlam. Körülöttem, a kandi szemmel figyelők mind feszülten várták a fejleményeket, vajon a nyelvet öltögető Zsiga lefőzi-e az akadékoskodót vagy alulmarad a szópárbajban.

— Ady, Ady ...? Sohase hallottam a nevét. Miféle költő? Hazafias?

— Prófétaköltő, kadét úr ... Hallgassa csak, milyen fennséges ez a verse: •

Az Úr Illésként elviszi mind,

Kiket nagyon sújt és szeret.

Tüzes, gyors szíveket ad nekik,

Ezek a tüzes szekerek.

— Elég! — kiáltott Klub kadét úr. — Ne csináljon itt cirkuszt... Maga tehát verseket ír?

— Néha megpróbálkozom ... De az én verseim még csak zsengék.

— Ne beszéljen kínaiul. Mi az a zsenge?

Zsiga végre zavarba jött. Hogyan magyarázza meg ennek a fafejfinek, hogy tősgyökeres magyar szóval élt.

— Hát ami kezdőre vall. Vers ugyan, de még nem művészi alkotás. Csak afféle próba.

— Figyelmeztetem, hogy még a próba sincs itt megengedve. Még kevésbé az, hogy a parancsnokság engedélye nélkül valami firkálmányt egy újságnak elküldjön... Megértette?

— Megértettem!

Klug kadét úr meggondolta az elkobzás dolgát. Visszadobta a ládába a könyveket.

Amikor a ládavizitet be sem fejezve odébb állt, Zsiga a fogai közt szűrte a szót:

— Barom! Kár, hogy nem verhettem orron... Képletesen értem. Más Ady verset, alkalmasabbat kellett volna mondanom.